Megtisztelte a Le Monde legutóbbi hétvégi számában Orbán Viktor Magyarországát. A terjedelmes hírlap középpontjában három teljes oldalon csakis velünk, illetve Közép-Európával foglalkozott. „Orbán az illiberális Európa építőmestere”, ez a címe annak az elemzésnek, amely alapos részletezésével beillik akár vádiratnak is, majd mintegy folytatásként Jacques Rupniknak, Havel elnök hajdani tanácsadójának, a párizsi egyetem jelenlegi professzorának az analízisét közölte, azzal, hogy terjed a populizmus, de kontinensünk közepén már a hatalomban terpeszkedik.
A kiinduló idézet a hírhedett mondat, „az állam, amelyet mi magyar földön építünk nem liberális,”. A formula – jegyezte meg a francia lap, - egy ideig szinte észrevétlen maradt, holott az „alternatív demokrácia” változatát a Le Monde szerint, Orbánon kívül az Unió huszonnyolc tagállamának vezetői közül senki sem alkalmazta, így Budapest alapjában tér el a közös európai épület alapítóinak a törekvéseitől. Ő olyan rendet akar, amelyben a sajtó szigorú ellenőrzése történik, a család, a vallás tiszteletét, a föld művelésének sajátos mítoszát hirdeti, a „kipucolt múltat”, akár a halálbüntetés vissza csempészését is. A nyugati értékek hajdani, azóta önmagának is hátat fordító bajnokának nem kellenek az emberi eszmék, elveti a kisebbségi jogokat, a nézetek szabad cseréjét. Április derekán Orbán a német Wirtschasftwoche hasábjain temette a szociáldemokráciát, sőt a nyugati típusú keresztény-demokráciát is, mert szerinte mindkettőt eltérítette útjáról a liberalizmus.
Azzal az életmóddal szemben, amelyet a második világháború után a nyugati értékek képviseltek, Orbán a maga modelljét állítja szembe. Hátat fordít Párizsnak, Berlinnek, Washingtonnak és Brüsszelnek, föl akarja számolni negyed évszázad posztkommunista liberális hagyatékát. Azzal a céllal, hogy a kis Magyarországot, tízmilliónál is kevesebb lakósával, Szingapúr, Kína, Oroszország és Törökország parancsuralmi modelljének a másolására kényszerítse.
Orbán Viktor Közép-Európa eltérítője. Az egykori liberális egyik első cselekedete az Alkotmánybíróság ráncba szedése volt. A kereszténydemokratákkal osztozott kétharmados parlamenti többségével a testületben többségbe a kormánypártok támogatóit ültette, mélységében formálta át az Alkotmányt. Igen csak látványos, emeli ki a Le Monde elemzése, a sajtó kisajátítása. A rádió, a televízió, meg az MTI élére Orbán kilenc évre elmozdíthatatlanul fideszes elnököket nevezett ki, a közszolgálatból 950 újságírót eresztettek szélnek. Kormányfőként 2014-ben újjáválasztották őt, ez tette lehetővé, hogy illiberális demokráciája ragályosan terjedjen.
Fölhasználja a migrációs válságot is, elöregedő, kicsiny nemzetének tetszenek a szónoklatai, demográfiai hanyatlásában fenyegetettnek hiszi magát, ő maga meg attól szorong, ha a népvándorlási hullám elárasztja Európát, elveszítheti a nem létező etnikai többséget. Mert nem magányos már, Lengyelországot, Horvátországot és Szlovákiát is önkényuralmi nacionalisták kormányozzák, így Orbán befolyása növekszik, és annak ellenére, hogy minden ok indokolhatná ezt, soha nem lett a jobboldal fekete báránya. Az Európai Néppárt boldogan szorítja kebelére a Fideszt, azt gondolván, ezzel megelőzheti , hogy teljesen összeolvadjon Kaczynski PiS-ével, a brit torykkal, netán az európai reformerekkel. Orbán ügyesen sasszézik Brüsszelben is, taktikázik, két lépést tesz előre, majd utána egyet hátra, miközben óvakodik átlépni a vörös vonalat. Módszeresen kerüli még a látszatát is, hogy ő Kaczynski Varsójának követője volna.
Februárban az ENSZ megdorgálta Magyarországot amiatt, hogy gyöngítette a demokráciát, hat év alatt több ezer törvényt szavaztatott meg, többségükben az ellenzék jogainak megnyirbálására. Az illiberális uralom terjedésének az a paradoxona, hogy Közép-Európa minden országa az Unió strukturális alapjaiból él, de ha a közösség bomlásnak indulna, maguk volnának az első áldozatok. Orbán, vonja le a következtetést a Le Monde, nagyon ügyes opportunista politikus, bár az utánzói már nem ennyire sikeresek, mint jelzi ezt a szlovák Fico relatív választási kudarca is.
A terjedelmes írás utolsó harmadában Rupnik professzor arra keresi a választ, mindez hogyan is alakulhatott így? Szerinte, annak ellenére, hogy Orbán és Kaczynski rezsimje között csak árnyalati különbségek fedezhetők fel, a populizmusban és a nacionalizmust illetően meglehetősen hasonlóak. Ez teremtette meg azt a bizonyos közép-európai hatalmi láncot, amely erősödni látszik. Churchillt lehetne citálni, aki a Balti tengertől az Adriáig terjedő térségben a nem liberális demokráciát vélte fölfedezni, és ezt a magyarok esetében még mindig az "ottomán inváziótól való félelem" táplálja. Orbánnak meggyőződése – így Rupnik -, ha Merkel fölfogása érvényesülne, a földrész „falnak menne”, iszlamizálódna.
A Le Monde három oldalát olvasva csakugyan komor vádirat kerekedik ki a tényekből. És jóllehet derűsnek egyáltalán nem lehetne tartani ezt az elemzést, a konklúzió mégis inkább biztató. Igen, hangoztatja a Le Monde, Európát elárasztotta a populista métely, ez a betegség még nem érte el a vészes tüdőgyulladás stációját. Nem olyan tragikus, hogy bele kellene halni. Párizsnak, meglehet ez egyelőre biztató, de vajon nekünk is?
