Barátom, aki nem is oly rég igazán befolyásos szereplője volt a magyar közéletnek, azt mondja: Orbán, Orbánék nem úszhatják meg. Nézek rá csodálkozva, sosem tartozott a naiv emberek közé, mire így folytatja: feltehetően nem most, valószínűleg nem is a közeljövőben, de egyszer számot kell adnia/adniuk mindarról, amit tett(ek). Lehet, hogy ez csak tíz év múlva lesz, az is előfordulhat, hogy akár harminc év elteltével, de megúszni nem fogja/fogják. Vagy menekülnie, menekülniük kell, vagy súlyos büntetés lesz a vége. De, hogy ez lesz a vége, teszi hozzá, abban egészen biztos.
Az említett beszélgetés jó egy hete zajlott közöttünk, de azóta is foglalkoztat: vajon tényleg elkerülhetetlen a valamikori számonkérés? Hiszen, mint azt már oly sokszor leírtuk: itt nem feltétlenül törvénytelenségek elkövetéséről van szó, bár sokak szerint arról is, hanem a sajátos törvénygyártásról. Arról tudniillik, hogy a parlamentet gyakran – főként(?) – arra használják, hogy legitimálják az erkölcstelent, jogszabállyá varázsolják titkos üzelmeiket. Ami ugye azt jelenti, hogy ha bíróság elé is kerülnének, ítélkezni fölöttük nem lehetne: mindent a paragrafusoknak megfelelően tettek. Akkor meg miben reménykedünk? Miben reménykednek mindazok, akik váltig állítják: maffiaállam működik, maffiákkal pedig egyszer mindenképpen leszámolnak. (Persze nem mindig az igazságszolgáltatás, sokszor egyik másik maffia-csoport. Itt azonban nem maffiózókból összeállt klánokról van szó, nálunk a családot maga az állam, a kormányzat tagjai jelentik. )
Igen, abban lehet reménykedni, hogy hosszú távon a rossz mindig elnyeri méltó büntetését; a mesékben feltétlenül így van. De ha a történelem lapjaira pillantunk, ott is látunk visszaigazolást: a rossznak buknia kell. Igen ám, de nem úgy éljük a mindennapjainkat, hogy a történelem szereplői vagyunk, sőt ilyen szempontból nem nagyon érdekel bennünket a történelem, ily módon a hosszú távú igazságtétel sem; itt és most akarunk jól élni, de legalább is egy olyan országban, ahol a hatalom nem tehet meg mindent, amit akar, ahol azért nagyjából kiszámítható az élet, ahol lehetetlen visszamenőleg sújtani valakit, ahol az igazságszolgáltatás szervei nem a kormányzat óhaja szerint járnak el, szóval ahol nagyjából kiszámíthatóan mennek a dolgok. Erre azonban, úgy tűnik, egyelőre kevés az esélyünk; nem látván alternatívát az emberek beletörődni látszanak abban, hogy együtt kell élniük a Fidesz-jelentette hatalommal. Ezért aztán a többség megpróbál alkalmazkodni, megváltoztatatlanként felfogni mindazt, ami körülveszi, tényként elfogadni, hogy ez az élet rendje. A diktatúra évei után sorsszerűnek látja: a hatalomnak úgyis minden szabad, jobb meghunyászkodni, ha nem akarja elveszíteni azt a keveset is, amije van. Ezért azon sem tűnődik, hogy valóban a rács mögött lenne azoknak a helye, akik bevezették a törvényes lopást, így abban sem hisz - mit, nem hisz, nem is gondolkodik rajta -, hogy csak átmenetileg vannak a rács előtt.
Lehet, hogy így van, annyi azonban bizonyos, hogy a hatalom képviselőiben egyre kevesebb a félelemérzet. Bár lehet, hogy éppen fordítva; éppen azért alkotnak olyan törvényeket, amelyek akadályozzák tisztánlátást, nehogy bajuk essék. A héten is elrejtettek egy olyan passzust a parlament elé kerülő jogszabály tervezetben, amely lényegében egyszer és mindenkorra - legalábbis amíg a Fidesz-világ Fidesz-világ - elrejti, mit és hogyan, kire és miért költöttek. Ki-ki eldöntheti, hogy ezeket a paragrafusokat a félelem vagy a fölényeskedés diktálta - az én mindent megengedhetek magamnak érzése -, de akár ez, akár az a motiváció, az biztos, hogy van mit takargatniuk. És takargatnak is, miközben erkölcsről papolnak, kriminalizálják, aki az útjukat keresztezi, és közben milliárdokat szórnak el a hamis propagandára.
Akarok is hinni, meg nem is a barátomnak. Akarom hinni, hogy az intézményesített, törvényesített lopás nem maradhat következmények nélkül, de nem akarom hinni, hogy ehhez évtizedekre is szükség lehet. Nem akarom hinni, hogy a „reformok működnek” blöffjén nem látnak át az emberek, és azt sem akarom hinni, hogy a meghunyászkodás évekig, évtizedekig meghatározó létformája lesz a magyar embereknek. Azt sem akarom hinni, hogy pusztán a sokakban ott szunnyadó idegengyűlölet - fogalmazzunk finomabban: idegenkedés – elegendő muníciót ad a kormányzatnak arra, hogy elfedje vele a kormányzás hiátusait, illetve eltakarhatja mindazt, amit a mai kormányzás jelent. Vagyis az intézményesített lopást, a haverok, rokonok „jutalmazását”, az ellentétes oldalon állók kisemmizést, az emberek butítását, félrevezetését, milliárdokért…
Lám, lám milyen messzire jutottam: az elején még a barátomat tartottam naivnak, amiért azt hiszi, hogy a csalárd kormányzásnak előbb-utóbb meglesznek a következményei, most meg én beszélek arról, hogy egy ilyen politika nem húzhatja évtizedekig. Én akarom elhitetni, elsősorban önmagammal, de persze önökkel is, hogy a következmények már láthatóak. Ha nem is élesen, de a rács kontúrjai már kivehetőek.
Volt régen egy tévéjáték, Gombó kinn van – ez volt a címe. A zseniális Őze Lajos volta főszereplője, és arról szólt, milyen relatív, hogy ki van kint és ki van bent. Azaz ki van a rács mögött. Nem szeretném újra azt érezni, hogy az a szabad, aki bent van…
