A SZAKSZERVEZETEK a 2016-os majálist megelőző hónapokban olyan fontos társadalmi szerepet töltöttek be, mint amilyet hosszú évtizedek óta nem. Erőteljesen felléptek a munkavállalókat általában, azon belül a közszolgálatokat is lekezelő és háttérbe szorító kormányzati politika ellen.
A Pedagógusok Szakszervezete még tavaly decemberben fogalmazta meg 25 pontos követelését. A demonstrációs sorozat Miskolcon kezdődött február 3-án, aztán február 13-án és március 15-én folytatódott a Kossuth téren elsöprő erővel, hogy elvezessen a Pedagógus Sztrájkbizottság által április 20-án szervezett nagy országos sztrájkhoz. 25 ezer közoktatási dolgozó sztrájkolt, ami a magyar viszonyok között kiemelkedően magas szám. Ám nem csak a pedagógusok mozdultak meg. Április 20-án a 92 ezer dolgozót képviselő Szociális Ágazati Sztrájkbizottság is csatlakozott a sztrájkhoz, így a bölcsődékre és a szociális intézményekre szintén kiterjedt a munkabeszüntetés. Megalakította a sztrájkbizottságot a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete, valamint a Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezete is, továbbá megkezdte a sztrájkhajlandóság felmérését a Magyar Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezete a közigazgatási dolgozók körében.
Az iskoláról volt szó, gondolhatták többen, arról, hogy képes-e a XXI. század követelményeinek megfelelően, magas szinten ellátni a feladatait a közoktatás. De ma már mindenki előtt világos: gyermekeink és az ország jövőjéről volt szó.
A bölcsődékről volt szó. A legkisebb gyermekek szakszerű és jó ellátásáért sztrájkoltak a kisgyermeknevelő kollégáink, a nyiladozó emberi értelem színvonalas gondozásának feltételei érdekében.
A szociális gondoskodásról volt szó. Arról, hogy a minimalizált szociális ellátások és az előnytelen jogszabályi előírások miatt nem képesek ellátni megfelelően a feladataikat a rosszul fizetett szociális munkások. Már pedig ha nem képesek, akkor nincs szociális biztonság Magyarországon. Nem adatik meg mindenkinek, hogy az egészséges élet legelemibb feltételeit magáénak tudja , vagy ehhez a szakemberektől megkapja a segítséget.
De nem csak az iskoláról, a bölcsődéről és a szociális ellátásról volt szó. Nem csak a kultúráról, a közigazgatásról, a településüzemeltetésről lesz szó, hanem e rendkívül fontos ügyek mellett arról is, hogy elég volt abból a kormányzati magatartásból, ami semmibe veszi a szakértelmet. Szakmai előkészítés, konzultáció, szakszervezeti egyeztetés, hatástanulmányok nélkül alakítanak át hatalmas, kiterjedt és bonyolult rendszereket – ráadásul többnyire rosszul. Ez nem csak a közoktatási és szociális intézkedések során történik így, hanem minden közszolgálati ágazatban, még a kéményseprés területén is.
EGYÜTTMŰKÖDÉSI lehetőségeket követelünk a kormánytól. Elég volt abból, hogy a fejünk felett döntenek rólunk és arról a munkáról, amivel hivatásunk szerint mindannyiunkat szolgáljuk. Megszűnt az országos érdekegyeztetés egységes rendszere, a kormány egy új konzultációs tanácsról (NGTT) állítja, hogy az pótolja a szerepét, de ez nem így van. Ennek a testületnek semmiféle hatásköre nincs, azon kívül nem is működik. Tavaly március óta egyszer ült össze és akkor is egyetlen egy témáról (a minimálbér összegéről) folytatott úgymond igen emelkedett diskurzust. Írásos előterjesztések nélküli, formális, felszínes, pillanatnyi intézkedésekre korlátozódó érdekegyeztetés zajlik a versenyszféra és a közszolgálatok egymástól elválasztott, ezáltal legyengített testületeiben. Nem ismerünk távlati elképzelést, nem körvonalazódtak stratégiai tervek, nincs összhang a kormány, a munkaadók és a munkavállalók között.
Senki nem látja még azt sem, hogy van-e „pálya” az életpályák előtt, azaz van-e jövője ennek a szakmapolitikai eszköznek. Egyik szakterületen súlyos hibákkal, de megvalósult az életpálya modell is és azzal együtt a bérrendezés is pl. pedagógusoknál. Az „eredmény” ismert, magam is a kapcsolódó demonstrációk sorával kezdtem írásomat. Másik területen nem született életpályamodell, csak szerény bérrendezés (pl. felsőoktatás), a harmadik területen se életpálya kialakítás, se bérrendezés nem történt, mint a kulturális és szociális intézményekben, a köztisztviselők esetében. Ebben a kaotikus helyzetben az elrontott, elkapkodott szabályozások okoznak gondot az ágazatok egy részében; a teljességgel elmaradt, de régóta követelt szabályozások pedig a többi területen.
Szakszerű, az adott szakma fejlődését segítő, átfogó rendezésre van szükség a közszolgálat minden területén. Ennek kialakításában követelünk részt. Csak a hasznára válhat az egyes ágazatoknak, az állami szolgáltatásokat, pl. az okmányirodát használóknak, a közrendet kívánóknak, a szolgálatainkat nap, mint nap igénybe vevőknek, így az egész országnak, ha a szakszervezetek által a szakértelem és a dolgozó ember szempontjai is érvényesülnek. Akkor miért nem élnek ezzel az eszközzel?
FÓRUMA kell legyen a közösségi-társadalmi együttműködésnek is a szakszervezet. Fellépéseink során gyakran csak az elhibázott, vagy valamilyen munkavállalói szempontból veszélyes kormányzati intézkedésekre reagálunk. De nem jelenítjük meg kellő határozottsággal azokat a célokat, amelyeket szeretnénk elérni.
Ki kell dolgoznunk a fő vonalait annak, hogy milyen foglalkoztatáspolitikát, bér- és nyugdíjrendszert, milyen munkatörvénykönyvet, sztrájktörvényt akarunk, és sok egyéb mai gond megoldásával együtt azt, hogy milyen jövőt szeretnénk ennek az országnak.
Örökön örökké külföldön fogják keresni a boldogulásukat a legképzettebb fiatalok? Soha nem lehet itt tisztességesen elvégzett munkából tisztességesen megélni? A tagjainkkal, a civil szervezetekkel közösen valamennyiünknek meg kell keresni a válaszokat ezekre a kérdésekre, és a politikában érvényre juttatni a megoldásokat.
