Fura dolog a nemzeti presztízs, az országimázs, különösen, ha az a minket, magyarokat mindig foglalkoztató „hírünk a világban” pozitív visszajelzésekre vágyakozó álmainkkal szembesül. Mindegy is, hogy az egyén, vagy a politikus imázsépítése, presztízsre és tiszteletre vágyakozása, netán a természetes hiúság áll a háttérben - a megvalósítás nagyban függ a teljesítménytől, és kevésbé az egyéni törekvéstől.
Magyarország az utóbbi hatvan évben két politikus nevével összeboronálva szerepelt a nemzetközi közvéleményben. Meglehetősen paradox módon. A szocializmust hirdető, a Nyugattal ellentétes oldalon álló, Varsói Szerződés- és KGST-tag Kádár-rendszert– az ötvenhatos terrort követő viszonylag rövid és egyértelmű elutasítás után – voltaképpen pozitív jelzőkkel illették. Mienk volt a "sajátos magyar út", a „liberalizáció”, a bimbózó piacgazdaság, a „legvidámabb barakk”, a „gulyáskommunizmus”... Aztán fordult a világ kereke, manapság már a demokratikus és jogállami normákat követő, az euro-atlanti keretekbe szervezetileg betagozódó, Európai Unió és NATO-tag ország vagyunk. Ugyanakkor az Orbán-rezsimet már-már a közösségből kirekesztve, tekintélyelvű jeleket mutató, populista-nacionalista, illiberális bomlasztóként aposztrofálja a nyugati sajtó és politikai közvélemény. Persze a miniszterelnök megnyilvánulásai, önképe, politikai-kormányzati lépései és különösen hazai kommunikációja elégséges alapokkal is szolgál e véleményekhez.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Kádár János nem hajszolta a nemzetközi elismerést, inkább kerülte a feltűnést és a külön utakat, vele más bajok voltak és vannak, Orbán Viktor viszont élvezi a külön utak keltette feltűnést és „botrányokat”. Sőt, mintha ezekkel próbálna európai formátumra, európai befolyásra, de legalább is európai szerepre törni. A paradoxon még inkább feltűnő.
Ennek a sajátosan és ellentmondásosan erősödő törekvésnek a példája a miniszterelnöknek az Unió jobbközép pártjai legutóbbi konferenciáján bemutatott tízpontos javaslata a kontinentális menekültválság kezelésére is. A dokumentum természetesen több helyen erősíti a tagállami és nemzetállami jogkörök mindenáron való fenntartásának orbáni mantráját, ám az első kilenc pont korrekciókkal tulajdonképpen bármely fősodorhoz tartozó európai politikus számára ismert és vállalható közös álláspont lehetne. A hetedik pont, miszerint „biztosítani kell az uniós migrációs politika céljainak teljesülését” – ismerve Orbán Viktor elítélő véleményét az uniós migrációs politikáról –, akár zavarba ejtő is lehetne. Ám az elemzőnek az az érzése, hogy a szokatlanul együttműködő gesztusok kilenc pontja pusztán a tizedik pont elfogadtatásának célját szolgálja: a menekültválságban a „szuverén tagállami döntések”, a „nemzeti kompetenciák” abszolutizálását, a kötelező és automatikus mechanizmusok elkerülését akarja elfogadtatni. Egy olyan kérdésben akar nemzeti keretekben megoldást keresni, ami a többség szerint csakis uniós összefogással tűnik megoldhatónak.
Ám a dolog itt nem áll meg. A miniszterelnök nagy sajtónyilvánosságot kapott találkozója az emblematikus volt német kancellárral, Helmut Kohl-lal újabb piruettel lepte meg az elemzőket. A két politikusnak a találkozó után kiadott közös nyilatkozata nemcsak hitet tesz Angela Merkel menekült-politikai céljai mellett, hanem vissza is utasítja a közöttük lévő „politikai ellentétek konstruálását”. A dokumentum a menekültválság humanitárius jellegét hangsúlyozza, noha ilyet azelőtt Orbán Viktor még véletlenül sem ejtett volna ki a száján, és mindenek tetejében kijelenti, hogy „az európai népek sorsa Európa politikai egyesülésétől függ”. Hozzáteszi: „az egyesült Európa sorsdöntő Európa népei és a világ békéje számára”, „Európa egyesítése csak együtt sikerül, vagy sehogy”…
Az ember legalábbis összezavarodik. „Európa politikai egyesülése”, „egyesült Európa”, a migráns ügy, mint „humanitárius kérdés”, „együtt” – csupa olyan fogalom, amely eddig mindig is kerülendő fogalom volt a miniszterelnök politikai szótárában. Most meg derült égből villámcsapásként döbbentheti meg a zavart híveket. Pálfordulás? Vagy csupán a szokásos pávatánc újabb figurája?
Aztán egy minapi nyilatkozatával megint odaszúrt egyet az Unió vezetésének és a közvetve a baloldalnak: meg kell állítani Brüsszelt, a tagállami kompetenciákat minduntalan megkerülni igyekvő túlhatalmat. Munkamegosztás? Kettős beszéd? Nem tudta a balkéz, mit fog tenni a jobb? És ha mindezt egybeolvassuk a fenti kijelentésekkel, megnyugodhatunk, nem tagadja meg önmagát.
A tíz pont végére biggyesztett „vörös farok” – és a Kohl-Orbán nyilatkozat is - állítja, az volt készítőik célja, hogy mindkét dokumentum hozzájáruljon a párbeszédhez, a mindenki számára elfogadható megoldás megszületéséhez, ebben az Uniót jelenleg leginkább feszítő kérdésben. Az utóbbi évtizedben kialakult (vagyis inkább elromlott), és sajnálatosan megszilárdult európai presztízsünk – vagy inkább a miniszterelnök presztízse? - ezt ma nem teszik lehetővé.
Közös európai megoldást csak a közös célokkal azonosulni tudó és azok szellemében cselekvő európai politika (és politikus!) lesz képes javasolni. Az ilyen politika adja az intézményi keretét és az ilyen politikus a vezetői hátterét egy valóban hiteles fellépésnek.
