Már tizennegyedik alkalommal rendezték meg Budapesten a hagyományos Élet menetét. Nyugodtan beszélhetünk hagyományról egy olyan országban, ahol az antiszemitizmus legalább a 13. század óta jelen van. Aki nem volt zsidóellenes, annak is lelke mélyén ott lappangott a megmagyarázhatatlan ellenérzés a "más hitűekkel" szemben. Nos, ilyen közhangulatban zajlott le immár tizennegyedszer, de egyre növekvő részvétellel az Élet menete. Eljöttek azok, akik kegyelettel adóztak a koncentrációs táborokban el pusztított áldozatoknak, a túlélőknek, s azok rokonai, barátai iránt. Azok iránt, akiket a Dunába lőttek, akiket a nagy menetelés során "levadásztak".
Mintegy félmillióan voltak. Idősek, betegek, férfiak, nők, gyereket. Ki a megmondhatója annak, hogy közöttük hány potenciális Einstein, Heine, Lukács György, Spinoza, lett volna, aki gazdagíthatja a magyar tudományt, művészetet?
Megnyugtató volt látni, hogy már nem elsősorban a túlélők vettek részt a menetben, hanem a fiatalok egyre nagyobb sokasága, akik nem élhették át/túl a holokausztot, akik csak hallomásból, vagy olvasmányaik által szereztek tudomást az emberiség elleni legsúlyosabb merényletről. Nemcsak zsidók vettek részt a demonstráción, hanem keresztények, és minden valószínűség szerint ateisták is. A tiltakozás "ökumenikus" jellegéből kiolvasható, egyre többen ismerik fel: a holokauszt nemcsak az izraelitákat sújtó katasztrófa volt, hanem a nem-zsidó magyarság szerencsétlensége is.
