Az öt évvel ezelőtti országgyűlés kétharmados többségét adó Fidesz-KDNP-képviselők – mint ahogyan maga Schmitt Pál is – kétség kívül a magyar nemzet tagjai (ha egy nemzetnek lehetnek egyáltalán „tagjai”), de tekintve, hogy rajtuk kívül mások is beletartoznak a nemzetbe, az alkotmányozók önmegnevezése jókora aránytévesztésnek, és ezzel bizonyos fokig hazugságnak tetszik. Különösen kilóg a lóláb, ha hozzávesszük, hogy ezek a „nemzettagok” felelősséget éreztek „minden magyarért”, akik nem tartoztak az alkotmányozók közé, vagyis akik – bár magyarok – ilyenformán nem lehettek tagjai a „nemzetnek.”
Polgárok? Nemzettagok?
Érdekes ugyanakkor, hogy nem magyar nemzetiségű polgártársaink az alaptörvény preambuluma szerint ugyancsak nem tagjai a nemzetnek, legfeljebb az államnak – a politikai közösségnek –, mert róluk a preambulum így ír: „kinyilvánítjuk, hogy a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők”. Figyelemmel arra, hogy a szöveg a „velünk élő nemzetiségekről” beszél, világos, hogy e nemzetiségek nem „mi” vagyunk, vagyis ők nem tartoznak az alkotmányozás alanyához, persze államalkotó „tényezőnek” lenni azért biztosan nagyszerű dolog.
A zavaros önmeghatározás csak bonyolódik, ha elolvassuk a preambulum utolsó mondatát. „Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.” Azt nem lehet tudni, mit jelenthet a nemzet együttműködése (kivel, mivel?), és erre az együttműködésre hogyan lehet az ország rendjét alapozni (ráadásul hogyan lehet erre készen állni), de az világos, hogy itt az alany nem ugyanaz, mint korábban. A „Magyarország polgárai” kifejezés ugyanis sajátosan más, mint a „magyar nemzet tagjai” kategória. Ezt onnan tudjuk, hogy maga a preambulum tesz köztük – mint fentebb láthattuk – egyértelmű, de indokolatlan különbséget.
Akárhogy van is, a szövegből nem derül ki egyértelműen, hogy ki alkotmányozott (legfeljebb az, hogy ki hazudott), de a leleplezés nem innen, hanem az úgynevezett posztambulumból, vagyis a rövid záróbeszédből köszön ránk. Ez ugyanis – egyetlen mondatában – az alkotmányozás alanyát másképpen határozza meg, mint a preambulum. Így szól: „Mi, a 2010. április 25-én megválasztott Országgyűlés képviselői, Isten és ember előtti felelősségünk tudatában, élve alkotmányozó hatalmunkkal, Magyarország első egységes Alaptörvényét a fentiek szerint állapítjuk meg.”
Ne azon studírozzunk most, hogy hogyan kerül ide a legszentebb név, és ez mennyiben számít blaszfémiának. Ne azon meditáljunk, hogy a szöveg kiagyalóinak valóban volt-e alkotmányozó hatalmuk, amellyel éltek, és ne morfondírozzunk azon sem, vajon tényleg az első egységes alaptörvényt alkották-e meg az ország történetében. Azt se tekintsük most, hogy ez a szöveg miért a szövegfolyam legvégén, és miért nem az alaptörvény elején szerepel. Csak arra vessünk egy pillantást, hogy az alkotmányozó hatalom önmeghatározása mennyiben tér el a preambulumban szerepelt megfogalmazástól.
We the people...
Nos, az eltérés jelentős. Itt már nincs szó a magyar nemzet tagjairól, vagy minden magyarról, vagy Magyarország polgárairól, hanem csak az országgyűlés tagjairól. Az alaptörvény tehát itt, az utolsó szavaiban végre igazat mond. Csakhogy ezzel meghazudtolja a preambulumban tett állítását.
Nem mi kapjuk az alkotmányozót füllentésen. Hanem saját maga vallja be, hogy a preambulumban saját magáról nem állított valósat. Vagy a posztambulum önmeghatározása felel meg a tényeknek, vagy a preambulumé. A kettő együtt nem lehet igaz. Természetesen a posztambulum mondja ki a valóságot: az alaptörvényt az országgyűlés kétharmados többsége alkotta meg, és nem a nép. Nem „a magyar nemzet tagjai” hozták meg a rosszul sikerült szöveget, és nem is „Magyarország polgárai”, hanem a parlament tagjai, a képviselők.
Mármost az a kérdés, hogy az országgyűlés tagjai, a képviselők miért érezték úgy, hogy csúsztatniuk kell, vagyis maguk helyett a népet (a nemzetet, a polgárokat) kell megnevezniük az alkotmányozás alanyaként.
Erre a kérdésre az alkotmányozások világtörténetéből kapjuk meg a választ. Egészen a tizennyolcadik század végéig kell visszamennünk, hogy az eredetet felfedezzük, és be kell vallanunk, hogy tulajdonképpen még ezért, az alkotmányozás alanyának hagyományos önmegnevezéséért is a világ egyik legrégebbi alkotmánya, az amerikai alkotmány a felelős. Az Egyesült Államok alkotmányát több mint kétszáz évvel ezelőtt ugyanis egy olyan alkotmányozó gyűlés fogadta el, amelynek tagjai nem tudhatták előre, hogy vajon azok az államok, amelyeket képviseltek, ratifikálni fogják-e a dokumentumot. Emiatt végül a politikai ráció egy olyan példájával álltak elő, amely mintául szolgált későbbi alkotmányozók számára.
Szemben a konföderációs cikkelyek megalkotásával, amelyre a képviselők konkrét felhatalmazást kaptak saját államuktól, az alkotmány meghozatalára legfeljebb csak esetleges felhatalmazásuk volt. Ezért a konföderációs cikkelyek végére szépen odaírták, hogy azokat mely államok képviselői szavazták meg. De az 1787-es alkotmány esetében erre nem volt lehetőség. Így aztán jobb híján úgy döntöttek, hogy az alkotmány preambulumába azt írják bele: az alkotmányt maga a nép fogadta el, az Egyesült Államok népe.
We the people, vagyis „Mi, a nép” – így kezdődik a híres szöveg. Ettől a perctől kezdve egészen máig úgy áll a helyzet a világon, hogy egy valamirevaló alkotmányt, bárhol fogadják is el, nemigen alkothat meg más, csak maga a nép.
Felhatalmazás híján
Hogy a nép ténylegesen hogyan alkothat alkotmányt, arra itt nem térhetünk ki. De azt kimondhatjuk, hogy bizonyosan nem úgy, ahogy a magyar alaptörvényt meghozta, azt ugyanis nem a nép hozta meg.
Lehet vitatkozni azon, hogy az amerikai minta, vagyis az alkotmányozás alanyának immár kétszáz éve hagyományos megnevezése eredetileg mennyire őszinte vagy valós megnevezés volt. De az nem vitatható, hogy a magyar alaptörvény preambulumában szereplő önmeghatározás nem felel meg a valóságnak.
A valóságnak az felelne meg, ha kimondanánk: a magyar alaptörvény meghozatalában a nép vagy a nemzet semmilyen formában, sem direkt, sem indirekt módon, sem közvetve, sem közvetlenül, sem ráutalás-szerűen, sem ténylegesen, sem előzetesen megkérdezve, sem utólagosan jóváhagyva, sem konkrétan, sem absztraktan, se így, se úgy nem vett, nem vehetett részt.
A 2010-ben megválasztott országgyűlés alkotmányozó atyái és anyái nem a magyar nemzet tagjaiként vagy a magyar állam polgáraiként, legfeljebb azok képviseletében alkották meg művüket, de amazoktól nem erre, hanem törvényhozásra kaptak felhatalmazást. Alkotmányozásra nem. „Alaptörvényezésre” – talán kimondhatjuk – végképp nem. „Magyarország Alaptörvényének” meghozatalára pedig – mint ezt máshol elmondhattuk – nemhogy a néptől, de még az előző alkotmánytól sem kaptak felhatalmazást, az ugyanis legfeljebb „a Magyar Köztársaság Alkotmányának” megalkotását engedte meg az országgyűlésnek.
Ám most efelől se nyugtalanítsuk magunkat, és befejezésül csak azt vegyük észre, hogy a tényleges magyar alkotmányozónak a nép mögé bújása – mint fentebb láthatóvá vált – eléggé "etnikai színezetűre" sikerült.
Talán nem kell mondani, hogy a világnak példát adó eredeti minta, az amerikai alkotmány rövidke preambuluma nem tartalmaz etnikai elemet. Az „Egyesül Államok népe” kifejezés használata lehet vitatható, de az biztos, hogy ha már használták, akkor csak össznépi értelme lehet, vagyis ebbe a „népbe” az Egyesült Államoknak minden polgára beletartozik.
Nemzeti hitvallás
A világminta nyomán a Földön mára már több száz alkotmány született. Volt olyan, amelynek megalkotója népnek, és volt olyan, melynek létrehozója nemzetnek nevezte magát. Volt, melyet teoretikusan az állam polgárai hoztak, és volt, melyet elméletileg a nemzethez, a néphez tartozók alkottak meg. (A ma hatályos alaptörvények közül az előbbire legyen példa a cseh alkotmány, az utóbbira pedig a szlovák alkotmány preambuluma.)
A hatályos magyar alaptörvény preambuluma a nemzetre etnikai értelemben hivatkozik, vagyis az alkotmányozók önmagukat az etnikai nemzet tagjainak tartották, mint láttuk. Ez a preambulum nemzeti preambulum.
Már a neve is ez: Nemzeti hitvallás. E szóösszetételnek természetesen nincs értelme. A hitvallás egyéni krédó, a nemzet pedig kollektív entitás. A nemzeti hovatartozást természetesen meg lehet vallani, de az nem hitvallás. Ugyanakkor természetesen a hitet is meg lehet vallani, de annak semmi köze a nemzethez. Hitvallás nem lehet nemzeti, mert ha az, akkor legfeljebb pogány lehet. Magyarnak lenni és kereszténynek lenni természetes. Kéz a kézben járó identitások, boldog szimbiózist alkotó, kreatív önmeghatározások. De a nemzethez tartozás nem lehet vallásos kötődés, legfeljebb ízléstelen, új-pogány, törzsi vagy náci értelemben.
Ebből a „hitvallásból” e nemzet jobb érzésű „tagjai” alighanem nem kérnek. Csakhogy a nemzet eme „tagjait” az alkotmányozás során kérdezték meg. Ha megkérdezték volna őket, e nemzet magyar és keresztény tagjainak a Nemzeti hitvallást erkölcsi és elvi alapon kellett volna elutasítaniuk. Azon az alapon, hogy az nem keresztényi szellemű szöveg. Azon az alapon, hogy az alaptörvény preambuluma valójában súlyos blaszfémia, vagyis kárhozatos káromlás.
Ez az igazság. Csakhogy ez az igazság elég sajnálatos dolog. Kérdés, hogy mit lehet ezzel a sajnálatos dologgal kezdeni? Félő, hogy egyelőre csak a sajnálkozás jutott osztályrészünkül.
Magyarország jobb preambulumot, jobb alaptörvényt érdemelne. Ennek az országnak a népe méltó arra, hogy egy ilyen alaptörvény megalkotásában részt vegyen.
