Hallgatva Orbán parlamenti válaszát a strómanjait firtató kérdésre, óhatatlanul eszembe jutott, hogy vajon neki sikerül-e majd szabadulni a saját szavaitól? Azok ugyanis képesek üldözni, sőt foglyul ejteni egy politikust, főként akkor, ha aztán a tények rácáfolnak meggyőzően előadott állítására. S minél hatásosabban mondja e tagadó szavakat, azok annál jobban kötődnek hozzá az emberek emlékezetében. Ha úgy tetszik, a vád koronatanúivá válnak.
Ahogyan az Richard Nixonnal történt, aki egy 1973 november végi floridai sajtóértekezletén nem is faggatóját, hanem egyenesen az országos tévéközönséget óhajtotta biztosítani arról, hogy „sohasem profitáltam a közszolgálatban” és „sohasem akadályoztam az igazságszolgáltatást”. Az előbbi arra a (később Pulitzer-díjas) sztorira vonatkozott, hogy az elnök kevesebb adót fizetett, mint a Fehér Ház kertésze, az utóbbi pedig ama vádat cáfolta, hogy tudatosan gátolta volna a Watergate-botrány vizsgálatát. S nyomatékul kategorikusan kijelentette: „nem vagyok gazember” (a crook kifejezést használta, amit lehet bűnözőnek, vagy csirkefogónak is fordítani). E három szó megrázta a nemzetet, s – Nixon vesztére – kitörölhetetlenül beleégett az amerikaiak emlékezetébe. S amikor a rákövetkező évben Nixonnak több százezer dollár adót kellett pótlólagosan befizetnie, majd azokon az ominózus magnószalagokon az elnök saját hangja bizonyította, hogy igenis akadályozta az igazságszolgáltatást, e három szó örökös rabjává vált.
Erre emlékezve, eltűnődtem azon, vajon hogyan jár majd Orbán e kerek-perec kijelentésével: „sohasem voltam vagyonos ember, nem is voltam, nem is leszek”, és „sosem volt, sosem lesz, most sincs semmilyen strómanom”.
Eszem ágában sincs őt megvádolni, csak a fentiekre gondolva jelzem, hogy ha netántalán mégis lenne az a vagyon és akadnának ama strómanok is, akkor e szavai őt is örökre üldözni fogják.
