George W. Bush amerikai elnök népszerűsége indexe az ikertornyok elleni támadásra adott kemény válasz hatására korábban nem látott magasságokba emelkedett. A válasz azonban rövidesen éppen az ellenkező belpolitikai hatást váltotta ki. A belbiztonsági törvényt, a Patriot Act-et, ami az amerikai eszményekhez képest meglepően nagy mértékben korlátozta a magánélet szabadságát, 2001-ben a szenátus még nagy többséggel megszavazta. Erőteljesen bírálta viszont a 2005-ben a szenátusba került Barack Obama, akit aztán később - amikor az amerikai választók többsége a terrorizmusnál is nagyobb veszélynek ítéli meg Guantánamót, Irakot és a Patriot Act-et - az elnöki székbe emelt konzekvens kiállása az emberi jogok világa mellett.
A szabadságot nemcsak a terroristák, hanem a terrorra adott válasz is fenyegeti. Egészen különös mellékhajtása ennek a történetnek, hogy a Marie Le Pen által elnökölt Nemzeti Front, amelyet a Wikipédia úgy jellemzi, hogy "jobboldali, illetve szélsőjobboldali, protekcionista, nacionalista, bevándorlás ellenes, antiglobalista szocialista, illetve nemzeti konzervativista és euroszkeptikus francia párt", és amelyet azzal vádoltak még nem is olyan régen, hogy keblükben náci eszméket melengető szimpatizánsai is vannak, most iszlám ellenességgel igyekszik elfogadtatni társadalomképét, mégpedig olyannyira, hogy a muszlim szélsőségesek által fenyegetett zsidó közösségek védőjeként lép fel. Ez egy nagyon sajátos fordulat, mert ha van párt, amelyiktől inkább antiszemita szólamokat vagy legalábbis célzásokat, sejtetéseket vártunk volna, az éppen a Nemzeti Front. De vezetői nagyon racionálisan felfogták, hogy most az iszlámtól való rettegés lehet az a hullám, amelyiknek a hátán beúszhatnak a hatalom közelébe, és minden eszközt megragadnak, amivel a muszlimokkal szembeni politikájukat igazolhatják.
A Nemzeti Párt új iránya azonban kivétel, mert az iszlámtól való félelem nem hozta meg az antiszemitizmus gyengülését a szociológiai felmérések szerint, sem nyugaton, sem keleten. Ma két nagy csoportból kerülnek ki a nyugat-európai antiszemiták: egyrészt az ultrabaloldai csoportok tagjaiból, akik antiszemitizmusukat palesztin-barátságnak, anticionizmusnak és antiglobalizmusnak tüntetik fel, másrészt a már beilleszkedett, másod- vagy harmadgenerációs muszlim bevándorlókból, akik ugyan tisztában vannak azzal, hogy sokkal jobban élnek, mint rokonaik a Maghrebben vagy a Közel-Keleten, de új hazájukban annyira másodrendű állampolgárnak érzik magukat, hogy gyűlöletüket a szabad, fejlett, civilizált világot jelképező Izrael ellen fordítják.
Kelet-Európában az önjáró gyűlölet természetrajza szerint társul az iszlamofóbia az antiszemitizmussal, noha a mai kelet-európai nemzedékeknek egyik népcsoporttal kapcsolatban sem lehetnek túlságosan bőséges élményeik, hiszen sem izraeliták, sem muszlimok nem élnek nagy létszámban a kontinens keleti felén. Lengyelországban, ahol a háború előtt több, mint három millió zsidó élt, ma talán háromezer sincs, az "arany Prágában", amelyik a középkori zsidó kultúra egyik gyöngyszeme volt, a zsidó épületek ma már zömmel múzeumok. Magyarországon a holokauszt előtt az állami összeírások több, mint nyolcszázezer zsidónak minősített személyt regisztráltak, a legutóbbi népszámláláson viszont csak tizenötezren vallották magukat izraelitának. Még ha feltesszük is, hogy a kikeresztelkedettekkel és az ateistákkal együtt ennél magasabb a zsidó származásúak száma, akkor sem éri el a százezret, ami a magyar lakosság egy százaléka.
Vajon védi-e ezeket az embereket a menekültekkel szembeni kampány? Ellenkezőleg. A kampány érzelmeket szít, félelmet és ennek következtében gyűlöletet vált ki, és a gyűlölet nagyon könnyen csap át irracionális tettekbe. Történelmi tapasztalat, hogy a zsidókat semmi más nem védi, csak ha az igazság és a jog tud érvényesülni a társadalomban. Ahol az igazság és a jog érvényesülését bármilyen érvekkel korlátozzák, ott minden kisebbség veszélybe kerül, de a zsidóság különösen, mert sikereit csak a tisztességes verseny körülményei között bontakoztathatja ki. Az indulatoktól túlfűtött légkörben viszont a konkurensek és riválisok erőszakos tettekre ragadtathatják magukat.
Az igazság nem egyik vagy másik vallás elítélésében rejlik, még ha kimutatható is a vallások teljesítménye között különbség civilizációs szempontból. Lehet, hogy humanista eszményeink szerint, vagy a modern polgári világ értékrendjének segítése szempontjából egyik vallás közelebb áll hozzánk, mint a másik, de a terror oka nem a vallás, hanem az ember, aki visszaél a vallás tételeivel. Visszaél, amikor intifádát indít és akkor is, amikor a terrorveszélyre hivatkozva hisztériát kelt a segítségre szoruló menekültek ellen. Nem az iszlám gyilkol a Keleten, hanem emberek gyilkolnak az iszlámra hivatkozva. Ahogy gyilkoltak Európában is, a kereszténységre hivatkozva.
Egy vallás elítélése címén korlátozni a szabadságjogokat és elszabadítani az indulatokat rövidtávon kamatozhat sikert, de amikor az emberek megtapasztalják, mit vesztettek, elfordulnak az ilyen politikától, mert az nem oldja meg a problémát, viszont új problémákat teremt. Függőségbe süllyeszt bennünket.
