Wayne Shorter már fél évszázada igazi szólista – elegendő arra utalnunk, hogy csak a patinás Blue Note kiadónál kilenc lemeze jelent meg a saját nevén, különböző együtteseinek kíséretével. Ennek ellenére – interjúkban – maga is elismeri, hogy csak idősebb korában, az ezredfordulón találta meg azt az akusztikus kvartett-hangzást, amit végre teljesen magáénak érez, s amiben zeneszerzőként is kiteljesedhet. Az elmúlt tizenöt évben így aztán sokadik virágkorát éli: turnéin bejárja az egész világot, és lemezei egyöntetűen lelkes kritikai fogadtatásban részesülnek. A 2013-ban megjelent Without a Net (Háló nélkül) című CD-ről a világ legfontosabb jazzlapja, a Downbeat azt írta: „didalmas visszatérés... Minden tekintetben nagyszerű, felemelő zene, amely a létező legmagasabb színvonalon szólal meg.” Ugyanerről a USA Today úgy vélekedett: Wayne Shorter ugyan nyolcvanéves, de „a zenéje ugyanolyan friss, mint mindig.” Fontos alkotótársai mindebben a kvartett muzsikusai, akik külön-külön is többszörös Grammy-díjas, nagyszerű jazz-zenészek. A panamai Danilo Perez zongorázik, a magyar muzsikusokkal is szívesen együttműködő John Patitucci bőgőzik és az ugyancsak top-kategóriás Brian Blade dobol. Bár valamennyien már többször jártak Magyarországon, a kvartett fellépése mindig nagy esemény, és ennél erősebb jazz-produkciót aligha hívhattak volna meg az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál szervezői.
A New Jersey államból származó Wayne Shorter szülői biztatásra bölcsészkarra járt, de közben tinédzser korától intenzíven zenélt. 1956 és 1958 között katona volt, de már ekkor olyan jazz-nagyságokkal muzsikált együtt, mint a zongorista Horace Silver vagy a trombitás Maynard Ferguson. 1959-ben hívta magához a kor meghatározó dobos-zenekarvezetője, Art Blakey, akinek Jazz Messengers nevű formációjában öt évet töltött, s ez idő alatt számos saját kompozícióját, hangszerelését is műsorra tűzték. Amikor a szaxofonos legenda, John Coltrane elhagyta minden idők egyik legnagyobb jazzmuzsikusa, Miles Davis zenekarát, Davis azonnal hívta a fiatal Shortert, de komolyabb együttműködésük csak később indult. Davis úgy emlékezett Shorterre, mint akit „nagyon foglalkoztattak a zene szabályai. Tudta, hogy a szabadság a zenében nem más, mint a szabályok ismerete, hogy azokat a saját kedvére alakítsa az ember. Szerzeményeivel és hangszereléseivel ő volt zenénk intellektuális katalizátora.”
Shorter is mindig lelkesen, szeretettel emlékszik a Miles Davis-szel töltött évekre. Amikor egy korábbi folyóirat-interjúban erről a termékeny együttműködésről kérdeztem, így felelt: „Évekig kerülgettük egymást. Én már nagyon fiatalon Miles zenekarában akartam muzsikálni, de ő még nem ismert. Aztán meghallgatta a szerzeményeimet és hívott, de nem akartam elhagyni Art Blakey-t. Végül 1964-ben sodródtunk egymás mellé. Különös véletlen, hogy az első közös koncertünket Hollywoodban adtuk – ott volt Herbie Hancock, Tony Williams, Ron Carter is. Egyetlen közös próbára sem volt idő a koncert előtt. Miles csak megkérdezte a maga jellegzetes hanghordozásával, hogy egyáltalán ismerem-e zenéjét, mire mondtam, hogy igen, de ha eltévedek szám közben, majd improvizálok. Ez volt a legjobb a vele való együttműködésben: hogy közös zenei anyanyelvet beszéltünk, de egy-egy koncerten olyan bátran improvizáltunk, mint soha senki mással. Elkezdtünk mesélni egy történetet a hangszerünkön; néha igazat mondtunk, néha szándékosan füllentettünk ebben a zenei sztoriban, aztán pedig visszataláltunk a közös témához. Vicces volt, szórakoztató és mégis nagyon komolyan vettük.” A Miles Davis–Wayne Shorter páros szinte akaratlanul a politikába is belesodródott: muzsikájuk egy időben fontos szerepet játszott az afro-amerikai polgárjogi mozgalmak történetében is.
Shorter pályájának harmadik nagy korszaka a Weather Report zenekarhoz kapcsolódik: az osztrák származású zongorista-zeneszerzővel, Joe Zawinullal itt alakították ki a jazz és az 1970-es években mind népszerűbb rockzene sajátos szintézisét. Ebből született meg a „fusion”, azaz a fúziós zene műfaja, ami legalább húsz évig uralta az amerikai jazzéletet. Amikor erről kérdeztem, Shorter azt válaszolta: a jazz – kiemelkedően nagy szabadságfoka révén – alkalmas a többi zenei műfajjal való keveredésre, de csak akkor, ha ez nem öncélú. „Ha csak azért játszunk rockos ritmusokat, mert azt divatosnak gondoljuk, annak nem lesz eredménye. Ha ezzel van valami sajátos mondanivalónk, érzünk egyfajta küldetést arra, hogy a rockzene rajongóival is megismertessük a jazzt és fordítva, akkor érdemes ezzel kísérletezni. A Weather Report éppen erre volt jó példa: olyan széles közönségréteghez vittük el a jazzt, akik korábban hallani sem akartak róla.”
Három ilyen sikeres periódus után Shorter megtehette volna, hogy visszavonul, de eszébe sem jutott, pedig gyakran betegeskedik. Visszatekinteni, nosztalgiázni sem szeret. „Mindig az a hang, az a motívum a legfontosabb számomra, amit éppen abban a pillanatban játszom” – vallja.