Az április 15-i ősbemutatóról az Átrium igazgatójával - Magács László rendezővel beszélgettünk.
Fotók: Hajmási Péter
- Irigyelésre méltóan hosszú próbafolyamat van mögöttetek. A tavaly év végén elindított NézőKépző - a középiskolások művészeti képzését segítő programsorozat - részeként ugyanis, a Kerengőkből már decemberben készült egy beavató színházi előadás, amelyet többször láthattak már gimnazista osztályok. Hogy épült fel ez a majdhogynem fél éves próbaidőszak?
- Valóban, egy hosszú távú munkafolyamat előzte meg ennek az előadásnak a létrejöttét. Először is keresnem kellett egy olyan írót, akiben láttam a lehetőségét annak, hogy újra tud értelmezni egy ilyen formátumú darabot, mint a Csongor és Tünde. Tavaly nyár elején megtaláltam Szabó Borit (Szabó Borbála 2012-ben megkapta a POSZT legjobb dramaturgjának járó díjat a Bánk bán mai magyar nyelvre „fordításáért” – a szerk.), akivel már első alkalommal rengeteg ötletünk támadt. Majd úgy döntöttünk, hogy tartunk egy hetes Csongor és Tünde workshopot gimnazistáknak, hogy megtudjuk, hogyan is gondolkodik az érintett korosztály azokról kérdésekről, amelyeket a darab felvet. Nagyon sok tapasztalattal járt ez a pár nap, mert kiderült, milyennek képzelik el a fiatalok Tündérországot. S ahogy mondtad is, ebben a szezonban elindítottunk egy NézőKépző elnevezésű programot, ami röviden arról szól, hogy a gimnazistáknak különböző művészeti ágakat mutatunk be a történelemhez kapcsolódóan, és ennek egy részét képezte a Csongor és Tünde. Bori zseniális ötlete az volt, hogy a két főszereplő útkereséseit, két különálló darabban mutatja meg. Így született meg az első felvonás, vagyis a Csongor, amelyik szolgaian – idézőjelben mondom -, meséli végig az eredeti történetet. Ezt a fiataloknak szóló változatot, díszlet és jelmez nélkül, december óta már többször eljátszottuk gimnazistáknak. Minden egyes ilyen mini előadás után, megkérdeztük őket arról, hogy ezt a megközelítést mennyire érezték magukhoz közelállónak. A diákok visszajelzéseit meghallgatva, Borival tovább gondolkodtunk a darabról, és miután picit módosítottunk a Csongoron, elkészült a második - a Tünde című rész is. Amikor egy hónappal ezelőtt, megmutattunk egy kész próbaverziót a gyerekeknek, úgy tűnt, hogy a többségük élvezte és szerette az előadást.
- Amikor korábban beszélgettünk, szóba került a NézőKépző nem titkolt célja, miszerint a gimnazistákat nem (csak) középiskolás fokon lehetne taní-tani, és bizonyos értelemben ez érvényes lehet a felnőtt közönségre is. A Csongor és Tünde mai verziója arra késztetheti a nézőket, hogy újraolvassák, értelmezzék Vörösmarty drámáját. Hogy látod, van erre esély?
- Bízom benne, hogy igen! Az előbb említett próbaverzióra elhívtunk szakmabelieket is, mert kíváncsiak voltunk a véleményükre. Eljött egy idősebb kollégánk is, aki azt mondta, hogy a mi átiratunk segített neki abban, hogy egy csomó mindent, utólag megértsen a Vörösmarty szövegből. Vagyis nagyon jól sikerült Borinak megfognia a darab lényegét. A színpadi helyzetek pedig, amelyekbe áttettük az eredeti művet, abban könnyítik meg a néző dolgát, hogy gond nélkül köthesse a történetet a jelen pillanathoz, amelyben élünk.
- Szerinted elképzelhető, hogy a Kerengők hasonló hatást tud gyakorolni a felnőtt közönségre, mint tette/teszi a tinédzserekre?
- Remélem. De azért ne hazudjunk magunknak, mert az eredeti Vörösmarty drámát a magyar lakosságnak csak egy elenyésző százaléka olvasta el. Ugyanakkor azt gondolom, hogy aki korábban nem ismerte a művet, de megnézi a mi előadásunkat, az kap egy maira hangszerelt Csongor és Tünde történetet. Akik pedig olvasták, és már látták a Kerengőket, azt szerették benne, hogy leheletfinomak benne a visszautalások, és nagyon tiszta, végiggondolt a szerkezete. Az pedig ízlés kérdése, hogy valaki a veretes, tőlünk kicsit távol álló szöveget és színpadra állítást kedveli, vagy ezt a mára vonatkozó történetmesélést preferálja. Értelemszerűen nem gondolom, hogy ennek a darabnak le kell váltania az eredeti művet, de hiszem, hogy megállja a helyét az eredeti mellett. Szerintem ez egy érdekes és érvényes kísérlet, ami megszólító lehet, bármilyen korosztályhoz tartozzon is a néző.
- Az, hogy a mában játszódik a Kerengők, nyilván mindenféle vizuális többletet is hozzáad a színpadi megvalósításhoz. Milyen képi világa lesz a darabnak?
- Mindig akkor érzem, hogy készen állok egy rendezésre, amikor látok egy képet magam előtt. Ennél a darabnál nagyon pontosan, és viszonylag hamar rátaláltam nemcsak erre a bizonyos képre, hanem a Kerengők stílusára is. Részben a gyerekek ötletei nyomán, valamint a saját elképzeléseim mentén, úgy döntöttem, hogy ennek az előadásnak a steampunk lesz a vizuális vezérfonala. Ez egy nagyon izgalmas művészeti forma, aminek többek között az öltözködésben, az építészetben, a szobrászművészetben is megjelennek a stílusjegyei. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor ez a 19. századi gépiesített világnak a fantasy felé elrajzolt változata. Nagyon szeretem a steampunk látványos részletgazdagságát, meg azt a teljes nonszenszségét, ahogyan a 21. és a 19. század összetalálkozik ebben a művészeti szubkultúrában. Mindezt kiegészíti, hogy gyakorlatilag egy filmbe ágyaztam az előadást. Egyrészt amiatt, mert azt éreztem, hogy a steampunkhoz ez való, illetve azt gondoltam, hogy annak a célközönségnek, amelyet mi ezzel az előadással szeretnénk megszólítani, egy burjánzó képi világot kell nyújtani. Másfelől Bori eleve úgy írta meg ezt a színdarabot, hogy nagyon gyorsan követik egymást a jelenetek, különböző helyszíneken. Tehát ki kellett találnom, hogy mi az a színháztechnika, amivel ezeket a gyors színváltásokat ki tudom szolgálni. S ebből lett a vetítés, valamint az, hogy van egy központi tárgy az előadásban - egy kinetikus mobil, ami hol fa, máskor íróasztal, vagy bárpult, tehát egy sokfunkciós elem. Ezeket a látvány-és díszletötleteket azért tudtam megvalósítani, mert van a környezetemben néhány olyan képzőművész, mint Babos Zsili Bertalan és Nyirán Márton, vagy Fila Zsófi filmrendező, akivel egy nyelvet beszélünk. Hasonlóképpen jó volt újra együtt dolgozni Müller Kata jelmeztervezővel is, aki csodásan bánik az anyagokkal. Így viszonylag gyorsan kialakult egy vizuális egység ebben a színpadi világban, mert a képi szinkron éppolyan fontos, mint a gondolati egység.
- Mennyire volt izgalmas számodra a rendezésnek az része, hogy a nagyon fiatal és az érett művészek együtt fedezték fel ezt az új-régi történetet?
- Figyelj, nagyon szeretek tapasztalt színészekkel dolgozni, amivel persze nem mondok újat. Régóta beszélgettünk Börcsök Enikővel arról, hogy szeretnénk létrehozni valami izgalmasat együtt, és ez a darab felkínálta a lehetőséget. Nagyon szeretem Venczel Verát is, akivel még főiskolásként dolgoztam először. Ez egy furcsa „Isten ujja” helyzet volt, hogy Vera éppen egy olyan fizikai állapotban volt, hogy nem tudott színpadra lépni, viszont ahogy kitaláltam, hogyan jelenjen meg, mint Éj, úgy meg tökéletes színészi kondícióban volt. Elárulom, hogy az előadás egyik legerősebb pillanata Venczel Vera éj monológja. Tehát egy nagyon izgalmas csapat állt össze ebben a próbaidőszakban, hiszen említettem Verát és Enikőt, de még nem beszéltem a fiatal tehetségekről. Két végzős színészhallgató - Feczesin Kristóf és Prohászka Fanni – játssza a két főszerepet. Számukra ez egy iszonyatosan kemény munka volt, de nagyon szépen megoldották. Ráadásul egy komplett társulatot szerződtettem le az előadásra, a K2-t. Ők régóta harmonikusan és nagyon koherensen működnek együtt, és ilyen szempontból is egy érdekes kísérlet volt ez az előadás, hogy egy összeszokott, zárt közösség mennyire nyitott arra, hogy befogadjon, vagy adott esetben, utána menjen másoknak. Szerencsére ez is elképesztően jól működött. Az pedig, hogy Börcsök Enikő a csapat része, hihetetlen nyugalmat adott a próbafolyamatnak. Néha akadtak olyan pillanatok, amikor Enikő egyszer csak hátralépett, és mint „anyuka” fordult a fiatalabbakhoz, de az intelmeket olyan finoman és intelligensen oldotta meg, hogy ezek mindannyiunk számára hasznos közbelépéseknek bizonyultak.
- Vagyis a jelek szerint, főpróbahéten nem lesz őrült kapkodás, hanem nyugodt-békésen készültök a bemutatóra?
- Biztos vagyok benne, hogy így lesz, mert az elmúlt hetekben elég idő jutott arra, hogy összeérjenek a darabbéli pillanatok.
