A Duna mártírjai. Furcsa leírni ökumenikus értelemben ezt a fogalmat, amelyet évtizedek óta fenntartottak a zsidó emberek azoknak a hittársaiknak, akiket Szálasi suhancai pusztán passzióból a Dunába lőttek 1944 decemberében. A lipótvárosi védett házakból a Duna partjára hajtottak férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket. Úgy lövöldöztek a tizenéves csavargók a parton sorsukra váró, levetkőztetett emberekre, mintha a vurstli céllövöldéjében játékmajmot kapnának minden találatért.
Azok az újfasiszták, akik néhány hete még a körülzárt Várból kitörő német csapatok „hősiességét” ünnepelték, aligha gondoltak azokra a budapesti keresztény áldozatokra, akik 1944 novemberében akkor lelték halálukat a jeges folyóban, amikor a Margit híd Pest felőli három nyílásának tartószerkezetét a délutáni csúcsforgalom idején az ő német „hőseik” felrobbantották.
2011-ben a Margit híd felújításakor megtalált emberi csontok között - az előkerült ruhadarabok bizonyítják -, nemcsak a Dunába lőtt zsidók, hanem a hídon elpusztult keresztény járókelők maradványaik is ott lehettek. Vallási vita késleltette sokáig a végtisztességet, mígnem a Mazsihisz Vallási Bírósága tiszteletre méltó döntést hozott. "Kötelességnek" nevezte a zsidó származású elesettekkel együtt helyezni végső nyugalomra a Margit-hídi barbár robbantás keresztény halottainak maradványait is. Így aztán nem kevés huzavona és hitéleti vita után ökumenikus szertartás keretében a második világháború befejezése után több mint 70 évvel, április 15-én közös végtisztességet szolgáltatnak a Duna zsidó és keresztény mártírjainak.
