Szeressük-e a rosszat, pusztán azért, mert éppen jót tesz?
Volt egy politikus, aki az orosz birodalmak vezetői közül elsőként akart szakítani a hódító-terjeszkedő politikával. Nem fejtette ki ezt a stratégiát semmilyen beszédben, de az intézkedéseiből az tűnik ki, hogy amikor 1953-ban Sztálin halála után néhány hónapig a Szovjetunió egyik első számú ura volt, akkor komolyan fontolgatta, hogy visszaadja a meghódított kelet-európai országok szabadságát. Ki akart vonulni az NDK-ból. Hazaengedte a hadifoglyokat. Leállíttatta a Sztálin által megkezdett úgynevezett orvospert. Számtalan büntetőtábort bezáratott, a Gulág rabjainak nagy részét szabadlábra helyezte. Ő volt az, aki Moszkvába rendelte és ott leváltotta miniszterelnöki tisztségéről Rákosi Mátyást, és Nagy Imrét nevezte ki a helyére, hogy ezzel kezdetét vehesse nálunk is az enyhülés.
Lavrentyij Berijának hívták. Nem szadista kicsapongásai vagy a hidegvérrel, kegyetlenül végrehajtott gyilkosságai okozták vesztét, hanem az, hogy egy ütemmel lassúbb volt ellenfeleinél. Már folyamatban volt az általa szervezett puccsszerű hatalomátvétel, amikor, 1953. június 26-án Georgij Zsukov marsall az SZKP KB plénumán letartóztatta. Mint a birodalom vezetője ment be az ülésterembe, és aztán „kapitalista ügynöknek” bélyegezve, megbilincselve hagyta el azt. Egy lefüggönyözött autóban lopták ki a Kremlből, miközben a helyettese égre-földre kerestette rejtélyesen eltűnt főnökét. 1953. december 23-án végezték ki.
Berija először a rettegett szovjet titkosszolgálat, a CSEKA grúziai vezetője volt. Lehet, hogy kezdeti rémtetteit a cári uralmat gyűlölő forradalmár „érthető”, „elfogadható” gyűlölete motiválta, de 1938-tól már egyértelműen a birodalmi terror mestere. Marsall, miniszterelnök-helyettes, illetve és főképpen az NKVD, illetve későbbi nevén a KGB vezetője. Ha valaki tudta, milyen méretű és milyen hihetetlen pusztítással járó tömeggyilkosság-sorozat zajlik a Szovjetunióban, Berija tudta. Ugyanis ő szervezte, ő hajtatta végre azokat.
Fantáziadús szerzők szerint viszont éppen ezért a világ megszabadítója lehetett volna. Sztálinnal ellentétben, aki túlbecsülte a Szovjetunió teherviselő képességét és a harmadik világháborúra való felkészülés jegyében nem vett tudomást a nép egyre rettenetesebb nyomoráról, Berija érzékelte, hogy a helyzet veszélyes, és változtatni akart ezen. Talán személyes okai is voltak a háttérben. Sztálin időnként lecserélte a saját vezérkarát, rendszerének legmegbízhatóbb, leghűségesebb kiszolgálóit is a halálba küldte, mert paranoiásan nem bízott senkiben. Talán Berija is gyanakodni kezdett, hogy most már esetleg rajta a sor. Mivel független orvosok soha nem vizsgálták meg Sztálin holttestét, nem tudhatni, valóban agyvérzés végzett-e vele, ez egyébként elképzelhető, hiszen a generalisszimusz mérhetetlenül sokat ivott; de lehetséges, hogy valamilyen egyéb szer is szerepet játszott a dologban. Van egy legenda, amelyik újra meg újra felbukkan a különböző visszaemlékezésekben. Eszerint amikor Sztálin testőrei észlelték, hogy a főtitkár már túl hosszú ideje alszik, szóltak Berijának. Ő résnyire kinyitva az ajtót, benézett a szobába, látta, hogy Sztálin az ágyról leesve, saját hányadékában fekszik a földön és hörög. Ekkor óvatosan kihátrált, és azt mondta a testőröknek: „Sztálin elvtárs fáradt, hagyjuk még pihenni.” (Más források Nyikita Hruscsovot teszik meg a történet főszereplőjének.)
Akárhogyan is volt: ha 1953 nyarán Berija kerül ki végleges győztesként a hatalmi harcból, talán mindannyiunk sorsa másképp alakul. Még sincs sem Kelet-Európában, sem a világon épeszű ember, aki sajnálná ezt a szörnyeteget. A sztálini rendszer bűnei nem maguktól történtek meg, valaki, valakik végrehajtották azokat. Ezek egyike éppen Lavrentyij Berija volt. És nem lehet tudni, ha sikerül a felszínen maradnia, miféle világot hoz létre. Talán stabilabbat és ugyanakkor szörnyűbbet, mint amilyent Sztálin teremtett. Berija intellektuális gyilkos volt. Szemüvegének egy-egy megcsillanása sorsokat döntött el. Élvezte ezt a szerepet.
Azt írta József Attila a Thomas Mann üdvözlése című versében, hogy „az emberségen…nem egy szörny állam iszonyata rág.” Ma, amikor a náci szörny-állam iszonyatának újra és újra feléledő fenyegetésében élünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a másik fenyegetésről. Amelyik embertelenül pusztította a jó szándékú, tisztességes társadalmi reformereket, köztük a kommunistákat, továbbá az egyházi személyeket, a kuláknak vagy burzsoának minősített emberek tömegét, szándékosan éhínségbe taszította Ukrajnát és a Volga vidékét, és szörnyű körülmények között veszni hagyta a rabszolgamunkára hurcolt gulág-rabok millióit.
Sokat vitatkozunk azon, hogy elutasítsuk-e a különböző országok mai vezetőinek a diktatúra irányába mutató döntéseit, vagy esetleg „árnyaltan”, „tárgyilagosan”, „többszempontúan” ítéljük-e meg azokat, hiszen aligha akad olyan intézkedés, amelynek csak káros hatásai volnának. Az ilyen viták tulajdonképpen arra szolgálnak, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant, hogy erkölcsi immunreakcióinkat elhallgattatva tudomásul vegyük, amit nem volna szabad tudomásul vennünk.
Berija története segíthet végiggondolni a mai helyzetünket.
