- Barátságban van a születésnapjaival?
- Elég hűvös viszonyban vagyok velük. Mindig számmisztikának tartottam.
- A Magvető Kiadó viszont próbálta meglepni és egy válogatott esszékötetet jelentett meg, amelyet ha jól tudom, hogy mégse legyen teljesen meglepetés, ön állított össze az 1979 és 2016 között írott esszéiből. Milyen szempontok szerint válogatott?
- Azt szerettem volna, hogy ezek az esszék fontos emberekről szóljanak, és jól legyenek megírva. Sokan mégis kimaradtak, például Kertész Imre. Amit róla írtam, többször is megjelent, nem akartam ugyanazt a szöveget negyedszer-ötödször is közölni.
- Ön egyike volt azoknak, akik elsőként méltatták a Sorstalanságot.
- Akkor még minden új könyvről megjelent recenzió a napilapokban, többen írtak róla dicsérőleg Ács Margittól Reményi József Tamásig, az adott rövid terjedelemben. Az Ikszek sikere után 1983-ban az Élet és Irodalomban némi harc árán el tudtam érni, hogy közöljék egy hosszabb írásomat a Sorstalanságról. Kihasználtam, hogy épp divatban voltam.
- Önök jó barátságban is voltak Kertész Imrével.
- 1976 februárjában ismertem meg. A barátságunk negyven éven és hat héten át tartott.
- És mit jelentett önnek a barátságuk?
- Összejártunk, sok éven át hetente akár kétszer is. Később sokat tartózkodott külföldön, egy alkalommal Berlinben is voltunk együtt, de általában csak amikor hazajött. A polgári esküvőjén a tanúja lehettem.
- Azt lehet mondani, hogy a Nobel-díjig nem kezelték itthon a helyén?
- Ezt nem lehet állítani, mert a Sorstalanság megjelenésére végül is nem kellett hosszú évekig várnia. A második kiadás után az irodalmi közélet befogadta szerzőként is, műfordítóként is, meg elbűvölő társasági emberként is. Népszerű volt Szigligeten, ahol sok időt töltött, és ahol a magyar írótársadalom nagy része megfordult. A Magyar Rádióban Kertész Márait olvasott fel több folytatásban. Kornis Mihály színházban adta elő az egyik művét, ösztöndíjakat kapott. Inkább az tartott sokáig, amíg szélesebb körben is felismerték, hogy a Sorstalanság remekmű. De ez más szerzők esetében is így van. Nehéz egy eleven, pompás humorú emberről elképzelni, hogy nagy művet írt, holott nekünk nem is szólt róla előzőleg. Úgyhogy Kertész Imre elég hamar a helyére került, és a nemzetközi elismerést már a Nobel-díj előtt is megkapta.
- Naplójából, feljegyzéseiből kiderül, hogy ami a Nobel-díj után történt vele, azt eléggé megszenvedte és jókora öniróniával kezelte. Erről beszélgettek?
- Mindenről beszélgettünk.
- Fejes Endre, Hamvas Béla is bekerült a válogatott esszékötetbe. De bekerültek színházi emberek is: Gobbi Hilda, Major Tamás vagy Molnár Gál Péter.
- Ahhoz képest, hogy vagy száz kritikát és tanulmányt írtam, kevés színházi tárgyú írást válogattam be. Fontos szempont volt, hogy miként írtam meg az adott esszét, sokat át kellett volna dolgoznom, úgyhogy inkább kihagytam őket.
- Majort, Gobbit vagy Molnár Gált, miközben a formátumukat senki sem kérdőjelezte meg, többen ellentmondásos figurának tartották.
- Gobbi Hilda miért lett volna ellentmondásos? Senkinek sem ártott, viszont mindenkinek segített.
- Megkapta viszont a kommunista címkét.
- Kommunista volt, az miért baj? Nála idealistább, tisztességesebb ember nem élt a világon. Nagy művész volt, persze az is elég lenne. De amiről az esszében nem szólok: ő harcolta ki, hogy legyen Színészmúzeum. Ő indította el az adakozást a Nemzetiért. Ő harcolta ki az idős színészek otthonát, és ami vagyona volt, azt a Nemzeti Színházra hagyta. Mit tehetett volna még?
- És Majorról is csak jót lehet mondani?
- Aki hatalomra tesz szert valamilyen téren, pláne egy ilyen kis országban, az gyakran különösen, sokszor ellenszenvesen viselkedik. Amikor Majort megismertem, már kiszorították a hatalomból, úgyhogy én csak a jó oldalával találkoztam. Egy művészt a művészetéért kell megbecsülni. Ezekben az esszékben csak a művészetükkel foglalkozom, a magánéletük nem érdekel. Rémesnek találom, hogy az életet és a gesztusokat összemossák a műalkotásokkal. Ha valaki létrehozott valami értékeset, azért megbecsülés jár. A rettenetes küzdelmet, az őrületes munkát, a szenvedést kell elismerni. Mindenkit a legjobb műveiért szeretünk és tisztelünk, a rossz művek úgyis kiesnek a rostán. Az életrajzok tanítását a művek elemzése helyett, el kellene felejteni.
- Egy művészt gyakran ott támadnak meg, ahol hagy támadási felületet.
- Óriási költőnek tartom Szabó Lőrincet. Sok mindennel megvádolták, állították, hogy náci volt, hogy rajongott Hitlerért, ami nem igaz, mert azt írta le, hogy a németek miként rajongtak Hitlerért. Megvádolták, hogy A Vezér című versében dicsőíti a diktátorokat, pedig ez egy tipikus szerepvers, egy vezér monológja. Leírta belülről, hogy a XX. században milyen egy népvezér. Egy szerepet a költővel azonosítani primitív és borzasztó. Ahol újra és újra kialakulnak a szellemi polgárháborús viszonyok, csak a durva ideológia és aktuálpolitika számít. Illyés Gyula írta, amivel mélyen egyetértek, hogy legnagyobb magyar vers Szabó Lőrinc „Omló szirtről” című költeménye, A huszonhatodik év egyik szonettje.
- Egy mű megítélése azért részben szubjektív dolog.
- Akkor most két nagyon eltérő embernek azonos a véleménye. Amúgy arra törekedtem, amikor kritikát vagy esszét írtam, hogy valami szépet és jót mutassak fel. Kevés levágó kritikát írtam, ezeket általában nem válogattam be a köteteimbe. A Válogatott esszékben egyetlen kirohanásom szerepel, az viszont fontos. Nem volt célom, hogy főítész legyek.
- Van olyan műve, amivel így utólag elégedett?
- Néhány novellámmal. A regények között is van talán időtálló. Nem tudom, ötven, száz, százötven év múlva kiderül.
- Ön az adott politikai helyzetről is nyíltan vállalja a véleményét. A mostani tanártüntetésekről mit gondol?
- A HVG karácsonyi számában publikáltam egy szatírát a hazai oktatásról. Pár hét múlva elkezdődött a mozgolódás. Nem hízelgek magamnak azzal, hogy én kezdeményeztem volna, de mélységesen jogosnak tartom, mint az írásomból is kiderül.
- Arról mit gondol, hogy a mostani politikai hatalom gyakorlói sok olyan eszközzel élnek, amelyekkel egy normális demokráciában nem lenne szabad?
- Demokráciában szinte mindent szabad, a nem demokráciában szinte semmit sem. A rendszerváltás óta hajtogatom: ugyan hogyan lehetne szabadság egy olyan országban, ahol a szegények aránya negyven százalék körüli? Mindenből ki vannak zárva, a tűrhető megélhetést is beleértve. Amíg nem biztosítanak tisztességes életfeltételeket a legnyomorultabbak számára, addig azoknak a rétegeknek a szabadsága, amelyek jobban élnek, hamis.
- A hatalomban lévőket, úgy látszik, ez nem érdekli, csak a saját gazdagodásukkal vannak elfoglalva.
- Olyan társadalomstruktúra épült ki részben spontán módon, részben erőltetve, amelyik hasonlít a dél-amerikai társadalmakra vagy az első világháború utáni Olaszországra. Akárhol is alakul ki egy ilyen rendszer, abban nem élvezet élni, szellemi embernek lenni pedig nehéz. A gondolkodás szabadságát megőrizni állandó harc.
- A menekültválságnak ön szerint lehet megoldása?
- A mai szélsőségesen igazságtalan világ egyik jelensége, úgyhogy világméretű megoldás kellene. 2001-ben megjelent egy regényem, a Jégmadár című antiutópia; ezt a rémes világot próbáltam ábrázolni, benne Magyarországgal. Nem ez a legjobb regényem, de előre parodizáltam sok mindent, ami ma már realizmusnak tűnik. Ami még nem valósult meg belőle, az az, hogy diktatúra lesz az Egyesült Államokban. Úgyhogy várom a diktatórikus Amerikát.
- Ennyire borúlátónak kell lennünk?
- Szépen haladunk arrafelé.
- A diktatúra veszélye mellett súlyos fenyegetettséget jelent a világra a terror. Ezt se lehet kezelni ön szerint?
- Az utolsó darabom, a Helló, doktor Mengele a nagy nyelvészről, íróról, tanárról, Lénárd Sándorról szól. Azt írta a hatvanas években, amit idézek a darabban, hogy „biztosan lesz atomháború, a bombát azért találták fel, hogy bevessék”. A második világháború után azért menekült el Európából a brazil őserdőbe, mert kiszámolta, hogy a széljárás kedvező volta miatt egy atomháborút ott túl lehet élni. Őrültségnek tartották, de ez nem ilyen egyszerű. A mai világban hihetetlen technika van jelen. Rémisztő a szakadék a pusztító lehetőségek és az emberi gondolkodás maradisága között.
- A Katona József Színházban bemutatták A bajnok című darabot Pintér Béla rendezésében. Azóta heves sajtópolémia bontakozott ki arról, hogy hol a határ, színpadra viheti-e egy szerző egy konkrétan azonosítható közszereplő magánéleti történetét. Azóta Pintér azt nyilatkozta, hogy a vitatott figurát önmagáról mintázta. Meddig etikus egy szerző?
- Az előadást nem láttam, úgyhogy nem tudok a konkrét ügyről nyilatkozni. Persze, hogy a saját lelkéből írta meg a figurát, minden jó szerző minden szereplőt így ábrázol, másképpen nem is lehet. Ha az illető nincs a nevén nevezve, aligha lehetett az a cél, hogy lejárassák. Az ókori Görögországban a parodizálásnak örültek, a színpadon megjelenő figura eredetije a nézőtéren felállt, hajlongott és bezsebelte a tapsot. Prózában gyakran fordul elő, hogy saját néven nevezett szereplőket használunk, az utolsó regényemben csak ilyen van. Az sem akármilyen erkölcsi kérdés, hogy egy író mit közöljön azokról, akik már nem élnek, és nem tudnak védekezni. Ez talán még súlyosabb kérdés, mint az élők esetében, akik visszaszólhatnak.
- Egyszer vezetett már színházat Szolnokon, most Szegeden vállalt egy feladatot, konkrétan mit?
- Keszég Lászlót, az új főrendezőt igyekszem segíteni a tanácsaimmal. Adminisztratív hatalom nincs a kezemben.
- Az elmúlás foglalkoztatja?
- Jordán Tamással utaztam néhány napja vonaton, és ő is ezt kérdezte. Meglepődtem, és azt válaszoltam, hogy egyáltalán nem foglalkoztat, nem tudok vele mit kezdeni. Amikor fiatalok voltunk, senki sem mondta meg előre, hogy az öregkort nem az évek száma jelzi, hanem a betegségek. Úgy tapasztalom, hogy ez mindenkit rosszul érint, mármint aki volt olyan szerencsés, hogy megélje a nyavalyái elhatalmasodását.
