A mű valóban olyan pillanatban született, amely fordulatot eredményezett a történelemben. A polgárság lassú térvesztésének folyamatában (melyet oly érzékletesen ábrázolt Thomas Mann) megjelent a szocializmus ideológiája, amely új esélyeket kínált sokmilliónyi reménytelen proletár számára.
Remény vagy csalás?
Spengler jó érzékkel ismerte föl: a szocializmus szép és emberközpontú ideológia, de ijesztő veszélyei vannak, amelyek nem sok jót ígérnek a benne hívő tömegek számára. „A szocializmus – noha a látszat úgy mutatja – korántsem az emberszeretet, az emberiesség, a béke és a gondoskodás rendszere, hanem a hatalomra törő akarat köré szerveződő rendszer. Minden más csak öncsalás. A szocializmus célja teljesen imperialisztikus: jótétemény a szó expanzív értelmében, de nem a beteg, hanem az életképes emberek érdekében, akik számára a cselekvési szabadságot akarják megadni a fennálló tulajdonviszonyok, a születési előjogok és a hagyományok ellenében […] Ismétlem: a szocializmus hatalmat jelent, hatalmat, hatalmat és újra hatalmat.”
A hatalom megragadásának elvét alighanem Nietzschétől kölcsönözte. Hozzá hasonlóan két merőben különböző nagy korszakra tagolta Európa történetét. Az elsőben a kultúra uralkodott, s „kivirágzott” a fausti lélek, majd a civilizáció korszaka következett, amelyben az európai ember szellemi képességei romlásnak indultak, s ezzel párhuzamosan a kultúra eltömegesedett (Nietzsche periodizálásában ugyancsak hanyatló kor követte az emelkedőt). Spengler értelmezése szerint a civilizáció romlást hozott, ennek okát a kapitalista rendszerben érzékelte. Nála is, akár Nietzschénél és Wagnernél a társadalom értékének fokmérője a művészet, melynek eltömegesedésével következik be a romlás. Úgy tekintett Wagner zenéjére, mint a kultúra alkonyának kifejezésére, s hasonlóképp értékelte Manet művészetét is: „[…] művészetük, amely látszólag az elemihez, a természethez való visszatérés, ellentétben a tematikus festészettel és az abszolút zenével, voltaképp meghátrálás a nagyvárosi barbárság, a kezdődő felbomlás előtt, amely a lelki életben mint a durvaság és a kifinomultság keveréke mutatkozik meg. Olyan lépés ez, amely elkerülhetetlenül az utolsó. A mesterkélt művészet képtelen a továbbfejlődésre. Végpontot jelent.”
A „mesterkélt művészet” alkotói „mesteremberek”, hazugságok gyártói. A zene mesterséges ricsajtól hangos, a festészet „félkegyelmű, egzotikus és plakát-effektusoktól harsogó”, az építészet „kimódolt”, ihletét a múltból meríti, s minden művészeti törekvés csak a világi körök ízléséhez és a torzult korszellemhez alkalmazkodnak, a magukat művésznek mondók „[…] olyan holmikat aggatnak ki bazári bódékban, amiket maguk is kacatoknak vélnek”.
Az úgynevezett fausti ember eltűnésével az új típus, a hatalomra törő, magát kiválasztottnak festő ember jelent meg a történelem színpadán. Spengler még nem ismerhette a legkegyetlenebb diktátorokat, de finom érzékkel megsejtette, hogy a hatalom akarásával az alávetettség és kizsákmányolás új formái alakulnak ki. Bernard Shaw Barbara őrnagyát tekintette az „emberfölötti ember” legsikeresebb megjelenítésének. A darab főhőse a milliárdos „Undershaft” valamiképp már az új korszak „vezérként” tisztelt és körülhízelgett alakja, gátlástalan törtető, aki annál magasabbra jut, mennél többen hajlonganak körülötte. Spengler még a különöset, a rendkívülit látta benne, a mi világunk már telve van kisebb-nagyobb, a bűnöktől sem visszariadó, azokat legalizáló diktátorokkal, s nemcsak Európában, hanem az egész világon is. Félelmetes előrelátással írta le az általuk irányított rendszer lényegét: „Az ilyesfajta emberek nem arra szánják millióikat, hogy végtelen jótétemények révén elégüljenek ki, nem érdeklik őket az álmodozók, a művészek, a gyöngék és a rossz útra tértek, ők csak azokra adnak ki pénzt, akik számba jöhetnek a jövő nyersanyagaiként. Egy dinamikus központot hoznak létre, amely túléli a személyes lét határpontjait.” Magyarán: arra törnek, hogy minden fölött ellenőrzést gyakorolhassanak, nem foglalkoznak a szegények tömegével, a kulturálódást pedig fölösleges fényűzésnek vélik, sőt, általában idegenkednek a gondolkodni tudóktól és akaróktól, ezért szorgalmazzák az egyenoktatás bevezetését. Az általuk irányított rendszerben az adminisztráció megnövekszik, az ellenőrzés eszközévé válik.
Nem sokban különbözik ettől a szocialista társadalmi berendezkedés sem, „végső soron az adminisztratív elvet jelenti, […] minden munkás hivatalnok lesz […] azok lesznek a vállalkozók is. Lesznek hivatalnokok, akiket az iparban foglalkoztatnak és ugyanúgy lesznek hadügyi és tájékoztatási hivatalnokok is […]”. A hivatalnokság voltaképpen az ellenőrzési mechanizmus kifejezése, amelynek legszélsőségesebb és legaljasabb formája egymás ellenőrzésével egy felduzzasztott besúgói rendszer megteremtése és működtetése.
A szocializmus, azaz a jogok és kötelességek egyensúlyával megteremthető egyenlőség és jólét vezetői szerint lassú folyamat, amely felé apró lépésekkel lehet csak haladni, kivált ellenséges környezetben, így aztán valóra válását alig lehet ellenőrizni, kivált megélni nem.
A vallásos érzés „elhalása”
A személyesen megélt vallásosság „elhalása” – Spengler így fogalmazza meg azt a fordulatot, amikor a kultúra civilizációba fordul –, bármennyien vizionálják is, s olykor erőszakkal siettették, inkább egy válság formájában mutatkozik meg, amelynek tünetei a magukat hívőnek vallók számának csökkenése és a hierarchia elfordulása a tömegektől. Ezt a jelenséget ismerte föl XXIII. János pápa, aki aligha véletlenül lett a katolikus egyház szentje. Általános megdöbbenést, némely körökben riadalmat keltve a válságjelenségek leküzdésére életre hívta a II. Vatikáni zsinatot, amelynek munkáját halála után VI. Pál pápa fejezte be (bár némelyik törekvése máig befejezetlen, nem véletlenül nevezik Ferenc pápát a zsinat lezárójának).
A II. Vatikáni zsinat a legújabb kori katolikus egyház sorsdöntő eseményének bizonyult. Nyilván teológiai vonatkozásban is, hiszen hangot kaphattak azok is, akiket korábban eltiltottak eszméik széles körben történő kifejtésétől. Ennek elemzése a szaktudósok dolga. Az azonban, hogy igyekeztek párbeszédet kezdeményezni a hívők tömegével, ledöntve a klérus által emelt falakat, sorsfordító eseménynek ígérkezett. A magányossá vált, kereső ember úgy érezhette, hogy szeretetből és megértésből épülő közösség tagja lehet, neki is van szava, amelyre figyelnek, s megszűnt az a tétova kiszolgáltatott állapota, amelyről a különben mélyen hívő Dsida Jenő írt Hálóing nélkül című versében:
Föl-fölvetem és némán eltűnődöm, mi is lelt
tegnap este engemet?
Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
hálóingemet, egyedül álltam,
kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen
s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
estek és zuhogtak és én dadogtam:
- Késő este van, éjszaka is talán,
s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még
és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
fekete sűrűség?
Mintha a vers kérdésére válaszoltak volna azok, akik úgy jellemezték a zsinatot: ablaknyitás volt, hogy friss szél és napfény áradjon be a kissé dohos levegőjű szobába. John W. O’Malley S. J. Mi történt a II. Vatikáni zsinaton? című, a Párbeszéd Házában tartott előadásában három dokumentumot emelt ki, s nyomatékosan hívta fel hallgatói figyelmét, hogy a zsinat új stílust honosított meg, mely áthatja Ferenc pápa tevékenységét is. „A zsinat elhagyta a korábbi zsinatok jogi kereteit, valamint sok egyéb dolgot, […] így olyan beszédformát teremtett, amelyet előtte egyetlen más zsinat sem használt, pontosabban sohasem alkalmazott annyira következetes, jellegzetes és széleskörű módon. A II. Vatikáni zsinat szókészletének egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy nagy hangsúlyt helyez a »kölcsönösség«, a »kiengesztelődés«, az »együttműködés«, a »testvériesség« szavakra, és különösen nagy nyomatékot a »párbeszéd« kifejezésre […] a zsinat szókészletében ez lett a zsinat legfontosabb kifejezése.” A professzor azt fejtegette, hogy VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek még folytatták a zsinat küzdelmeit, Ferenc pápa pedig már Buenos Aires-i érsekként „bátran azon dolgozott”, hogy a zsinati célkitűzéseket megvalósítsa a gyakorlatban, s ezen munkálkodik pápaként is, arra buzdítva a püspököket, hogy nyíltan és szabadon beszéljenek a világ, és benne az egyház problémáiról, s ebben maga ugyancsak jó példával jár elöl, azt a reményt keltve, hogy az egyház túljut válságain, és tekintélyében, súlyában megerősödve kerül ki ezekből.
Amit Spengler nem sejthetett
A német bölcselő erős kritikával illette a civilizáció kultúraellenességét. Nem sejthette, hogy a szörnyű második világháborút követően egyre gyorsabb tempóban hódít az új barbárság, mely az emberiséget ideáljaitól és kiküzdött értékeitől, sőt szabadságától is igyekszik megfosztani, mintegy visszaforgatva a történelem kerekét. Miközben soha nem látott és nem sejtett mértékben fejlődik a gépi kultúra, sok mindent elsorvaszt abból, ami a világot emberivé tette.
A legfeltűnőbb, legártalmasabb a szavak jelentésének szándékos meghamisítása, a hazugság, ferdítés széleskörű alkalmazása, amely a tömegek megnyerésének leghatásosabb módja és fel-feltörő kritikájának, elégedetlenségének hatásos fékeként szolgál. Hogy a hétköznapi ember rezzenéstelenül fogadja el a valóság meghamisítását, korlátozni kell gondolkodásra való képességét.
