"A demokrácia ugyanúgy járt, mint a béka. Mert ha egy békát forrásban levő vízbe dobunk, akkor minden erejét megfeszítve kiugrik és így megmenekül. Ha viszont hideg vízbe tesszük, és lassan elkezdjük felmelegíteni a vizet, akkor a béka észrevétlenül hagyja magát megfőzni... Nagyon sok jelenség összhatásaként alakult ki az a helyzet, amelyben a demokrácia észrevétlenül „főzni” hagyja magát, épp fordítva, mint egy államcsíny esetében, amikor a katonák látványosan átveszik a hatalmat, az ellenzék tagjai közül sokakat, mindenki szeme láttára letartóztatnak, miközben a rádiókban megállás nélkül katonai indulókat, mondjuk a Sambre-et-Meuse-t játsszák. Ahogy nem okos dolog a forrásban levő víz buborékjait vádolnunk a béka haláláért, a demokrácia hiánya okozta károk sem tűnnek azonnal a szemünkbe.
Tulajdonképpen csak ellenfényben válnak láthatóvá. Már sok szó esett és részleteiben elemezték a lábas alatti tüzet tápláló éghető anyagokat. Ezzel szemben – a média jellemző gyakorlata révén – kevés szó esik a társadalmi légkört elöntő érzelmek szerepéről, miközben nem vesszük észre, milyen romboló hatása van ennek a demokráciára is, és a gondolkodási, elemző képességeinkre is." Így elemezte ezt a kérdést Anne-Cécile Robert a Le Monde diplomatique egyik 2016. februári számában.
Gyilkos párák gőze
Bizony, mai válsághelyzeteink elemzéséhez akár ez az idézet is elég lenne, ha magyarázatok nélkül mindenki megértené. De erre, mai általános kulturális állapotunkban, aligha számíthatunk. Hiszen míg egyfelől a „lábas alatti tüzet tápláló anyagok” is felelősek, úgy a „buta békát” forraló, méregkeverő üstből felszálló gyilkos párák keltette társadalmi légkört elöntő érzelmek romboló hatása is felelős, és jelenti azt a legnagyobb veszélyt, ami a mai, hazai, és úgy egyáltalán, a demokráciát, mint olyat, fenyegeti.
Mert mi is érthető „a lábas alatti tüzet tápláló anyagok” mai, társadalmilag értelmezhető megfejtése alatt? Például az idegengyűlölet, amire mindig van vevő, mert nem igényel szellemi befektetést. A populizmus, ami a tájékozatlan és tanulatlan, sőt, a sokasodó, elbutított befogadók mákonya. És a nacionalizmus, ami jól esik a szittya-turáni magyar léleknek. Erre is mindig van vevő, hiszen könnyen emészthető, gyomorrontást nem okoz, és gondolkodást meg pláne nem igényel. Viszont kocsma - vagy szotyola-kulturális környezetben, VIP páholyban, fröccsgőzös atmoszférában - előnyösen tárgyalható. Trianon óta üszkösödő társadalmi fekélyünk.
Itt tartunk. Ide butult az a demokrácia-békánk, amit abba a méregkeverő üstbe hajított a boszorkányos kurzus-kommandó, ami alatt ezeket a „tüzet tápláló anyagokat” égeti, és ezeket a „társadalmi légkört elöntő” mérges gázokat terjeszti. Ennek a nemzeti érzelmű idegengyűlöletnek alkalmas táptalajt nyújtott a nyakunkba szakadt menekültáradat. Soha jobbkor.
Mert ugye "helyzet van"
Az állandó ellenségkereső- és -képző hatalmi retorika állami narratívvá tette az idegen ellenességet adófizetői milliárdokból szerkesztett utcaszéli plakátok ezrein. Az ilyesmi mindig segít a hatalom uralkodói elbizonytalanodásán, és túlharsoghatja az alkalmi elégedetlenkedők hangját.
Mint jelenleg is a pedagógusokét és az egészségügyiekét.
Mert hát ugye válsághelyzet van, Európa ránk rúgta az ajtót, terrorista migránsok ólálkodnak határainkon. Emiatt páncélkocsikat rendeltünk a szögesdrótok mellé, és kivezényeltük a TEK kommandósait az utakra, az utcákra, a repülőterekre és a pályaudvarokra. Kész ostromlott vár az ország, háborús hisztéria idegesíti az embereket.
De nem csak háborús válsághelyzet van. Demokráciánk is válsághelyzetbe került, mint a klasszikussá érdemesült béka. A minap, a Nemzeti Választási Iroda hivatali helyiségében. Amikor fradi-kommandósok szállták meg a hivatalos helyet és akadályozták meg a demokrácia ügymenetének érvényesülését. Adómentesen fizetett napszámért. Azóta is áll a bál, főhet az elkötelezetlen, független magyar bíróságok és bírók feje, hogy miként foglaljanak állást. Jogilag, vagy erkölcsileg? Mert a kettő manapság sokszor nincs összhangban idehaza.
Válsághelyzeteink sora itt még nem ér véget. Ugyanis a parlamenti kurzus törvénygyárának sikerült olyan törvényt elfogadnia, amit a köztársaság elnöke azonnal alkotmányos normakontrollra ítélt. Várható is volt. Azonban többen azt nyilatkozták a "kurzusszavazók" közül, hogy ők tulajdonképpen ellenezték a dolgot, de a frakció-fegyelem miatt mégis megszavazták azt. Az én erkölcsi ízlésem ezt a magyarázatot valahogy nem tudja megemészteni. Itt is fellelhető egy bizonyos válság, egy erkölcsi, lelkiismereti válsághelyzet, amikor a tisztesség és a becsület örök érvényű erkölcsi parancsát valamiféle ennél erősebb hatású parancs felülírja.
Hová jutottunk?
Hova jutottak azok, akik képesek voltak saját, belső erkölcsi iránytűjüket az amoralitás sarába taposni, és átlépni rajta valami másnak a parancsára? Kinek a parancsára, és mennyiért? Mennyi pénzért, mennyi előnyért? Mennyi fenyegetésért és megfélemlítésért?
Hova jutottak azok, akikre életünket, jólétünket, országunkat, jövőnket évekkel ezelőtt rábíztuk? Költői a kérdés, hiszen tudható, látható. Válsághelyzet van az egészségügyben is, ahol évente százak halnak meg kórházi fertőzésekben a sikeresen elvégzett műtétek után. Az orvosok közül mégsem állott elő olyan karizmatikus személyiség, aki komolyan venné esküjét, és kimondaná végre azt, amit a fekete ruhás nővér már egy éve hangosan mond: nagy baj van, mentsük meg a betegeket!
Válságban van az oktatás is, ahol a tanulók elbutítása mára úgyszólván állami öncéllá vált. Szándékosan, vagy sem - mindegy is. Azaz, mégsem, hisz ez jövőnk fundamentuma. Ezért küzdenek most is a tanárok, a szülők, a tanulók. Akiknek ez fontos. Azok ellen az esküszegő, kurzus-lakájok ellen, akik arra tették hivatali esküjüket, hogy hazájukat szolgálják. Akiknek ez nem fontos.
De válságban van a humánum is, hiszen 140 magyar ember fagyott meg ezen az enyhe télen. Mert nem volt senki, aki figyeljen rájuk, mert nem volt senki, aki segítsen rajtuk. Viszont hatóságilag üldözötté váltak azok, akiknek nem jutott fedél. A NER országában.
Félhetek én, te, ő...
A legfontosabb, és legsúlyosabb válsághelyzet azonban az országnak az a bizalmi, hitelességi válsága, ami abban a mondatban fogalmazódott meg, miszerint „ne azt figyeljék, amit mondok, azt nézzék, amit teszek”. Nos, ez az a „pávatánc”, amit időről időre látunk, hallunk, tapasztalunk abban a félelemmel impregnált országos légkörben, amit a "táncmester" számunkra előállított.
Hiszen félhet a pedagógus, hogy kirúgják, ha kiáll. Félhet a közalkalmazott, hogy kirúgják, ha tüntet. Félhet a vállalkozó, ha nem szolvál oda, ahová köll. Félhet a Krétakör, ha olyan drámát ad elő, ami nem köll. Szóval félhetünk. Félhetek én, félhetsz te, félhet ő, félhetünk mi, félhet mindenki. Ha hagyjuk.
És ez az a pont ahol el kell gondolkoznunk, és mély lélegzetet vennünk. Lehet-e hinni annak, aki a pávatáncot hirdeti alapvetésként? Igen, lehet, hiszen vannak is sokan, akik hisznek. A hívők. Akik hálaadó szentmisére járnak. Mások, a többség, már nem hisz. És egyre többen vesztik el bizalmukat is. Előállott a bizalomvesztés lappangó forradalma. A csendes forradalom. Már egyre többen nem bíznak abban, aki a Történelem Ura háta mögül rugdossa Európát és közben az európai, és nemzeti együttműködést hirdeti.
Hamis a hang! Ez a hang a megosztás hangja. Ez a hang harsogta azt, hogy „a baloldal, amikor tehette rárontott nemzetére”. De ez a hang harsogta azt is, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Ennek a vezényelt kórusnak a vokálja énekelte azt is, hogy „mi nemzeti érzelműek, ti idegenszívűek”. Amivel sikerült végzetesen - de talán nem véglegesen -, megosztani ezt a jobb sorsra érdemes nemzetet.
Itt tartunk. Békánk, a magyar demokrácia buta békája, mára csaknem teljesen puhára főtt. Az üst alatt folyamatosan tüzelnek, a méregkeverők hányják bele a „férget, mérget”, terjednek a „társadalmi légkört elöntő” mérges párák. Békánk meg ül benne, és bután pislog.
