Láng György életrajzi feljegyzéseiből tudjuk „a kedves vendég” (ha volt elég ilyen betérő), egyenlő volt a pénzzel, az ennivalóval a családnak, „a szemét vendég” nyomában viszont a leégés, a nyomor, a dögvész járt. Sikerélménye is csak akkor lehetett, ha egy-egy zenéhez értő vendég fel-felbukkant a lebujokban és ilyenkor elmesélhette, hogy kitűnő zongorajátéka nem véletlen. Volt karnagy, koncerteket adott, zenekritikákat, újságcikkeket írt, itthon és külföldön egyaránt. Pályája szépen emelkedett, de közbejött a háború. Munkaszolgálatos lett, majd deportálták. Öt évet töltött Mauthausenben, pontosabban Günskirchenben, ahol 17 ezrüket akarták egy elaknásított bányában felrobbantani és csak a táborparancsnok „józan ítélő képessége” mentette meg őket, mert az amerikai csapatok közeledtek és a parancsnok jobbnak látta még a robbantgatás előtt elhúzni a csíkot.
A "vicces" SS-tiszt
1945. május 5-én szabadították fel őket. A 45 kilós Láng, Hegedűs Gézával , a polihisztor íróval együtt szabadult, akivel barátság és szellemi rokonság fűzte össze. Géza (bácsi) többezred magával, gyalogosan hazafelé vette útját, de indulás előtt még adott Lángnak egy sodrás dohányt. Láng talán valamiféle bosszúvágytól hajtva, maradt. Fegyvert fogott és belépett a felső-ausztriai Wels városában az UNRRA („United Relief Rehabilitation Administration” ) rendőrségébe. A szervezet az amerikai megszálló parancsnokság hatásköre alá tartozó, fegyveres rendfenntartó és rendet helyreállító alakulat volt, ami belga kezdeményezésre jött létre. Láng sok fegyveres vállalkozásban vett részt. Hol Horthy katonákat, hol nyilasokat, hol kakastollas tábori csendőröket, Hunyadi páncélosokat fogdostak össze közelharcban a különítményével, akiket aztán átadtak az amerikai haditörvényszéknek. Sebesüléseinek száma 17 volt, amelyeket a keleti fronton, a deportálás közben, vagy a közelharcokban szerzett.
A sok szörnyűséget átélt Láng a legborzalmasabb élményei közé azt az esetet sorolta, amikor Günskirchenben a maguk ásta tábori latrinán (ami két egymással szemben futó árok volt), egy részeg SS tiszt azzal szórakozott, hogy a dolgát végző szerencsétleneknek (a menekülésre időt se hagyva), kijelentette, hogy a 20 egymás mellett ülő emberből a páratlanokat lelövi. „Vicces” ötletét beteljesítve Láng mellől, jobbról is és balról is szétlőtte bajtársai fejét, akik tompán puffanva zuhantak a szennyel teli árokba.
Magyarországra túl későn érkezett vissza. Azt tapasztalta, hogy amíg ő tovább harcolt, már minden hely "foglalt" volt. Hiába szerkesztett újságot „Alpenjäger” címmel a welsi táborban, volt Zeneakadémiai végzettsége, Képzőművészeti Főiskolája, sehol nem kapott képzettségének megfelelő állást, mert azokat már elfoglalták az időben érkezők, az ügyeskedők és karrieristák.
Seres a zongoránál
Kocsmazongorista lett, mégis boldogan állapította meg, hogy szabad emberként térhetett haza az öt éves poklok poklából, életben, egészségben találta a szüleit, emelt fővel járhatott, sárga csillag nélkül. Nem mondhatni, hogy nagy igényeket hajszolt, csak szeretett volna normális, emberi életet élni. De még a zongorázáshoz szükséges engedélyek beszerzése is nehézségekbe ütközött és ha játszhatott, nem volt elég a felesége és gyerekei eltartására. Így kerülhetett olyan megalázó helyzetbe is, hogy felhasználva tábori tapasztalatait, jelentkezett a temetkezési vállalatnál hullákat borotválni. Ettől a munkától csak a gondnok műveltsége mentette meg, mert amikor megtudta, hogy Láng György azonos azzal a Láng Györggyel, akinek a könyvét éppen akkor olvasta, elzavarta és azt mondta: ”Azt is felejtse el, hogy valaha itt járt.”
És tényleg, ez ugyanaz a Láng György, aki a harmincas években színműveket, zenekritikákat írt, 1940-ben jelent meg legismertebb regénye a Bach életrajz „A Tamás templom karnagya” címmel. Hazatérte után Bartókról írt tanulmányt, 1959-ben Haydn tanulmánnyal, majd Primavera címmel Botticelli életéről szóló regénnyel jelentkezett. Majd újra a zeneművészet témáját választva „Beethoven tavasza” címmel írt regényt. Ha már irodalmi munkáiról van szó, meg kell említenünk azt a „Hanele” című regényét is, amely csak halála után, 1980-ban jelent meg a Magvetőnél. Ortutay Gyula ezt írta róla: ”Megrendítő olvasmány, egy délután, együltömben végig olvastam… Ha teli is van néprajzi vonatkozásokkal, ez a kárpátaljai történet irodalmi mű. Irodalmi alkotás a javából.”
Múltjához tartozik az is, hogy még a Zeneakadémián, Kodály és Bartók tanítványaként közel került a Mesterekhez (már amennyire ez egyáltalán lehetséges volt). Azt biztosan tudjuk, hogy Kodály kifejezetten kedvelte és a dohányzásról is igyekezett leszoktatni. Bartók egyszer átolvasva egy 50 oldalas kottáját (a Symphonie Comique címűt) csak annyit mondott: „Ez jó.” Egy polihisztor hajlamú ember volt, akit messze nem értékének megfelelően kezeltek.
Visszatérve a füstös kocsmák világába, az „Egy kocsmazongorista feljegyzései”című könyvéből tudtam meg, hogy három évtizedes barátság fűzte Seres Rezsőhöz. Húszas éveiben, akadémistaként ismerte meg, amikor a Csárdás nevű Zeneműkiadónál „fütyülő komponistáknak" jegyezte le idétlen, dilettáns számaikat. Ugyanis ott a Csárdásban fütyülés (innen a név), dúdolás után, öt pengőért készítette el a zongorakivonatot. Ide járt be Seres Rezső is, akinek Láng tanította be az új slágereket, hallás után. Mert a húsz-egynéhány éves korára népszerű zeneszerző nem ismerte a kottát és ekkor még csak fél kézzel tudott valami kevéskét játszani. Több délután kellett a fejébe kalapálni az akkori nagy slágereket. Láng szerint – és ezt el kell hinnünk – minden elfogultság nélkül írta, hogy rettenetes volt amit a zongoránál művelt. Jobb kézzel, suta ujjakkal kalimpálta a dallamot, csetledezett-botladozott, elnyomorította a ritmust, bal kezével a basszus helyett hadonászott, gesztikulált, a nóták szövegét rekedten rikácsolta, mert semmi énekhangja nem volt. De nem ezért szerették. Őrjöngtek érte, sokan csak ő miatta telepedtek be a kocsmákba. Játszott a Kulacsban, a Kék Flaskóban, a Kis Pipában. És persze Láng, a tárgyilagos jellemzés után kiemeli, hogy „Te bohém, drága gavallér haver, aki sokszor istennővé emeltél egy loncsos kis kirúgott cselédmárit és bálványozva szórtad rá egész éjszakai kereseted, zseni voltál. Még ha semmi közöd nem volt a zenéhez, de mint zeneszerző-szövegíró ráéreztél a nép szájízére, a mellükbe tudtál markolni és el tudtad szorítani a torkukat.” És amikor Seres megírta a „Szomorú vasárnap” című dalt, olyan mértékű öngyilkossági hullámot indított el, amihez foghatót csak a 100 évvel korábban íródott Goethe regény, „Az ifjú Werther szenvedései” tudhatott magáénak.
Egy telefon döntött
Saját zongorázásáról ezt írta:”Olyan voltam, mint egy kimeríthetetlen moslékos hordó. Ki nem fogytam a hülyeségekből, a kedvesebb örökzöldekből és az örök zöldségekből.” És eközben egyre többször fogta el a halálvágy és ott ólálkodott körülötte az öngyilkosság gondolata. Nem Seres hatására, hanem a kilátástalanság miatt. Ekkor történt, hogy a füstös kocsma zongorája mellől a telefonhoz hívták. Felesége hírei eldöntötték további sorsát. Elfogadták Beethoven regényét, a szerződést is küldték és a Müncheni Rádiónál eldöntötték, hogy ősbemutatót csinálnak hegedűversenyéből.
A hegedűversenyt, a Concerto Ebraico-t jegyzetei szerint nagyon gyorsan leírta. De a zongorához (a telefon után) visszaülve gondolatban felidézte azt az 1942-es téli éjszakát, amikor a marhavagonban a fagyoskodó deportáltak a sötétedés előtt igyekeztek valahogy rendbeszedni magukat. Mert ünnepnap közeledett és ezt akarták még ebben a borzalmas környezetben is megünnepelni. A halk imából lassan zümmögés lett és ez a dallam ébresztette rá Lángot a zsidó rituális ének különös szerkezetére, a rokonságát a különböző tájakon honos arab népzenével, kelet dallamkincsével. Ekkor határozta el, hogy ha túléli a szörnyűségeket komponál egy hegedűversenyt. Néha bemutatják.
A 90. születésnapjakor a Zeneakadémián hallottam Szabadi Vilmos hegedűművész és az Alba Regia zenekar csodálatos tolmácsolásában.
