Eleve kicsi a színpad, de még azt is tele rakta Zöldi Z. Gergely bútorokkal, hogy az Őszi szonáta előadásában érzékeltesse, mennyire szűk a tér a szereplők számára. Alig kapnak levegőt. Elszívják egymás elől, akaratlanul is a másikba ütköznek, belépnek az aurájába, megzavarják, sőt felsebzik, behegedtnek látszó sebeket tépnek fel. Holott szeretetre vágynak, sóvárogják a simogató szavakat, a lágy érintést, a megértést. De menthetetlenül magukba burkolóznak, megkínozzák azt, aki a közelükbe kerül.
Ingmar Bergman, az emberi szenvedéstörténetek nagy ismerője, 1977-78-ban Golden Globe-díjas, emlékezetes filmet készített Őszi szonáta címmel. Ekkor forgatott utoljára Ingrid Bergman. A lányát sem akárki játszotta, Liv Ullmann. Szerepük szerint anya és lánya szinte lemarják egymásról a bőrt, és még a húsba is belevájnak. Hosszú évekig nem találkoztak, az anyának, Charlotte-nak, meghalt a társa, akivel húsz évig együtt élt, Évának a három éves kisfiát kellett eltemetnie. Szükségük lenne egymásra. Gátlásokkal telien próbálnak is közeledni. De minden szándék ellenére nem megy, nem és nem, valószínűleg végleges eltávolodás lesz az eredmény.
A Vörös Róbert által, az Orlai Produkciós Iroda égisze alatt, a Thália Színház Mikroszínpadán rendezett előadásban, Udvaros Dorottya és Radnay Csilla - anya és lánya. Dermesztőek a csendek közöttük. Metsző, már-már gyilkos tekintettel tudnak egymásra nézni, mint akik belebámulnak a másik veséjébe, sőt, húst is kimetszenek onnan. Egymás inkvizítorai, kérlelhetetlen tükrei, de torz az a kép, amit mutatnak, mert már reménytelenül maguk is eltorzultak. Az anya világot járó, híres zongoraművész, aki szinte csak a munkájára tud koncentrálni, az ezzel járó utazásokra, művekre, próbákra, gyakorlásokra. Nyilvánvalóan jelentős a tevékenysége, mert egyik hangversenye követi a másikat. Tehetséges ember, de anyaként csődöt mondott. Ehhez már nem volt türelme, figyelme, ideje. Másik lánya egész életére súlyosan megbetegedett, a történet sejteti, hogy ő is lehet ennek az oka, de nyitva hagyja a kérdést. Éva, amikor vendégségbe hívja magukhoz, eltitkolja, hogy már két éve kivette intézetből a testvérét, és ott él náluk. Tudja, hogy akkor az anyja még karácsonyra se jönne, mert fél a betegségtől, lelkiismeret furdalástól. Ez rögtön hihetetlen feszültséget okoz közöttük. Valósággal megáll a levegő, kapásból fülledtté, nyomasztóvá, sőt fullasztóvá válik, mert annyira megritkul.
Ezen nem segít Éva pap férje, Viktor sem, aki Széll Attila megformálásában maga a halott sápadtság, a színtelenség. Minden jóindulata ellenére némiképp olyan, mint egy élőhalott. Mint aki megszerezte magának ezt a nőt, de ezzel menthetetlenül be is zárta szó szerint is szűkös életterébe, egy szigetre. Férfiként nyilván nem tényező, szeretni se nagyon lehet, összeláncolva élnek a reménytelenségben, a látszólagos békében, mert ők igyekeznek egymás közt békét mímelni, miközben a mélyben temérdek fájdalom lappang. Ezek törnek fel mind-mind, az anya látogatásakor. És ezt erősen fokozza, hogy Viktor betámogatja a Fodor Annamária alakította Helene-t, a beteg lányt, aki egyedül már képtelen járni, hevesen rángatózik csaknem mindene, a hangja remegően, élesen sipító, állandóan ismételgeti a mama szót, és karját hevesen nyújtja felé. Szakács Györgyi olyan jelmezt tervezett neki, ami hasonlít egy nagy pólyára, így olyan, mint egy óriáscsecsemő. Maga az elesett, szeretethiányos elárvultság. Dermesztő. Aztán amikor újra és újra előkerül és ismét ilyen, az kissé monoton, valamit még ki kellene találni ennek a kórképnek az árnyalására.
Nem egyenletes hőfokú, nem mindig elég feszült a produkció, de tele van lidércesen szép pillanatokkal, komoly színészi teljesítményekkel. Bergman költőiséget kever kegyetlenséggel. Megmutatja, hogy az ember sárkányfogvetemény, de azt is, hogy mekkora szeretet van benne. Csak hát, sajnos, ez gyakran benne is marad.
