A 67 esztendős Madarász Ivánt a Kossuth-díj nem készteti számvetésre, nem szeretne korszakokat lezárni és nyitni. Rendkívül termékeny alkotóként inkább mindig a soron következő feladatra összpontosít. Azt viszont reméli, hogy a díj hatására a kortárs magyar zene iránti érdeklődés valamivel intenzívebben fog megjelenni a társadalomban, a kulturális közéletben. Madarász szerint „a 18. században még természetes volt, hogy a kortárszene találkozott a közízléssel.” Egy könnyed, szórakoztató táncdallam ugyanazokból a motívumokból táplálkozhatott, mint egy komoly egyházzenei alkotás. „1800 után ez egyre inkább kettévált, s ez a jelenség folyamatosan erősödik” – mondja. A magyar zenei életre pedig szerinte különösen jellemző, hogy – akár hangversenyeken, akár az oktatásban – még ma is az 1700 és 1900 közötti német zene dominál. Bécshez, Varsóhoz vagy Prágához viszonyítva nincs eléggé jelen az angol vagy akár a mediterrán zene – ahogyan a kortárs magyar muzsika sem. „Pedig nem szerénytelenségből mondom, hogy a magyar zeneszerzés összteljesítménye, a magyar zenei nyelv – mint kollektív alkotás – a világ élvonalába tartozik.” Ahogyan a lengyel Chopin és Lutoslawski – egyébként gyökeresen eltérő stílusú – muzsikájáról egy nem lengyel hallgató rögtön megérzi, hogy ugyanazt az anyanyelvet beszélték, ez a magyar szerzőkre is igaz: létrehoztak valamit, ami viszonylag könnyen azonosítható és magasra értékelhető.
Hogyan lehet mégis kitörni a kortárszene elszigeteltségéből? Napjaink zeneszerzőinek egy része – és Madarász Iván saját magát is ide sorolja – erre úgy válaszolt, hogy „polyglott”, azaz soknyelvű alkotó lett, aki egy-egy mű megírásakor mérlegeli, hogy milyen lesz a befogadó közeg, a miliő, a „társadalmi megrendelés”. Az előadók személyisége, zenei közelítésmódja is meghatározó: ha személyes felkérésre komponál, azt „mérték utáni szabóságnak” nevezi. Ugyanakkor a külső felkérést mindenkor össze kell tudni hangolni a belső meggyőződéssel. Ehhez kell hit és önbizalom, de folytonos kételkedés is – minden nagy alkotó sokat gyötrődött. „Arra törekedtem, hogy rossz kompromisszumok nélkül alakítsam ki a saját zenei nyelvemet” – mondja Madarász, akinek életművében az operától és musicaltől a szimfonikus és kamarazenén át a kísérletező elektroakusztikus kompozíciókig igen sokféle stílus és műfaj megtalálható.
Nagy külföldi fesztiválokon inkább a modern hangzású, ezért óhatatlanul szűkebb kör számára vonzó darabjaival aratott sikereket. Ilyen például a Hímzett hangok című kamarazenei mű, amelyet néhány éve meghívtak Yokohamába, az ISCM (vagyis a Kortárszene Nemzetközi Társasága) reprezentatív fesztiváljára. Operái – a Lót, A nő meg az ördög és az Utolsó keringő – viszont sokkal több emberhez jutottak el, mert meggyőződése, hogy „az operának nemcsak közönsége, hanem közössége is van”, ezért az alkotó sem vonulhat elefántcsonttoronyba. Ebben a szellemben komponálta Nyitány egy képzeletbeli operához című darabját is, amelynek idén január 1-én, a Magyar Állami Operaház újévi ünnepi hangversenyén volt az ősbemutatója. Most pedig egy olyan zenekari darabon dolgozik, amelynek még nincs címe és a premierje sincs kitűzve, de az már biztos, hogy alapeleme lesz a szimfonikus és a rockzenei hangzás saját ötvözése. Ez is jelzi, hogy Madarász nem tartja szerencsésnek a komolyzene és könnyűzene kifejezést – inkább Németh Lászlóval ért egyet, aki 1962-ben, Aczél György ösztönzésére írt, majd 26 évig publikálatlanul maradt kultúrpolitikai tanulmányában „nemes és nem nemes” zenéről írt.
Madarász Iván zeneszerzői munkája mellett harminchat éve oktat zeneelméletet és analízist a Zeneakadémián – egyetemi tanári kinevezését 2002-ben kapta meg. Azt mondja, a tanítás során mindennapi társai a régi mesterek, akiktől egyszerre tanul fegyelmet és játékosságot. Negyedszázada vesz részt szakmai érdekvédelmi szervezetek – a Magyar Zeneszerzők Egyesülete, illetve az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület – munkájában, s idén januárban választották meg újabb két évre az Artisjus elnökének. Az egyesület több mint 13 ezer jogosult érdekeit képviseli. Az elmúlt időszakban a törvényi háttér ugyan többször is változott, de az nem, hogy a jogdíjbevételeket, a nemzetközi szabályoknak megfelelően, teljesen transzparensen osztják fel. Madarász Iván szeretné, ha Magyarországon is megvalósulnának olyan törvényi feltételek, amelyek elősegítik a magyar zene nemzetközi promócióját, intenzívebb megjelenését – e tekintetben Nyugat-Európához képest régóta jelentős lemaradásban vagyunk.
