Győztünk! Diadalittasan jelentette be Orbán Viktor Brüsszelben a legutóbbi csúcs után, hogy az Unió meghátrált, visszakozott, tudomásul vette az ő kormányának rendíthetetlen álláspontját. Nem lesz kötelező kvóta, hozzánk, a Duna völgybe nem férkőzhet be egyetlen „népvándorló” se (szép helyesbítés a szitkok után), a már nem egészen tízmillió nem hígul föl senkivel.
Ha én szorongatott helyzetben lévő kormányfő volnék, bizonyára ugyanígy fogalmaznék. Igaz, lassan morzsolódnak a százalékok, de fogynak. A választásokig hátralévő két évben én is nyugtalanul böngészném a számoszlopokat, amilyen ma a közhangulat, lassan de biztosan tovább apadhatnak. Az első a belpolitika, azt kell szolgálni, csillapítani híveimet, ijesztgetni bírálóimat, még távol a vész. A nagyvilág nem számít, az már alig figyel oda, a Szijjártó-féle külügyminiszterek beszélhetnek, visszhangot nem ébresztenek a szavaik.
A gond valójában azzal kezdődik, hogy hovatovább Orbán mondandója sem. Március 15-i szónoklatát, már tartalmát illetően, azzal a szándékkal mondhatta el, hogy Berlinben, Brüsszelben fölfigyelnek rá, mert igencsak provokatívan fogalmazott. Föltehetően másnap ők is, famulusaik is böngészték a számottevő újságokat, milyen megjegyzéseket fűznek a keménykedésekhez. Valójában semmilyet. Sem a Frankfurter Allgemeine, sem a Le Monde, sem a Guardian, ahol pedig szemfüles kommentátorok dolgoznak, véleményük van, fülük botját se mozgatták. A nagy hírügynökségek sem idézték a beszéd egyetlen fordulatát sem. A Múzeum körúti szavak, eltekintve a honi sajtót, az érdektelenségbe hulltak, elenyésztek. Európa, benne az Unió országai is hozzászoktak, hogy Orbán belpolitikai megfontolásból szónokol, eggyel több beszéd, vagy eggyel kevesebb, oda se neki.
A miniszterelnök azért annyira csak agyafúrt, hogy fölfigyel az ilyen árnyalatokra is. Észrevette, hogy nem vették észre. Magyarország vezetőjének ez a taktikája, éljen vele. Nem kell neki a kvóta, a huszonnyolcak között ez az egyetlen álláspont, még ha akadnak, akik követik is, nem a világ, legyen meg az örömük. A többiek azért felelősségük tudatában vitatkoznak, döntenek, megpróbálnak enyhíteni a nagy közösség, a világ gondjain. Orbán dicséretére legyen mondva, megmoccant rá. Békülékeny szavakat küldött haza, megtoldva a kötelező jelzőkkel, azt fogadták el, amit mi hónapok óta sürgetünk, nem hiába papol tehát. És hozzá biggyesztve a nélkülözhetetlen győzelemittas befejezést, ezen túl derék partnerek leszünk magunk is. Elfelejtették a március 15-i intelmeimet, annál jobb. Vezényelhetem fegyelmezett katonáimnak, hogy „hátra arc!”, egy ideig ismét csöndben maradunk, hiszen mi tudjuk igazán, nem az Uniónak van égető szüksége reánk, mi járnánk rosszul, ha szükség esetén nem lennénk kezes bárányok. A 2018-as választásokig lehet többször is kellemetlenkedni, még van idő. Merkel és társai talán kevésbé figyelnek ide, a kancellárnak tömérdek a dolga, a világ reá tekint, mert ha netán időnként követ el hibát ő is, Németország népességben nálunk vagy hatszor nagyobb, gazdaságában ennél is jelentősebb, sokkal, de sokkal többet nyom a latban.
Egy ideig nyugi van.
