Ezúttal egy különlegesen sikeres hírszerző tiszt felemelkedéséről és bukásáról lesz szó. Az úr a karrierjét az első világháború idején kezdte, a Monarchia katonai hírszerzési csoportjában dolgozott, méghozzá olyan sikeresen, hogy előléptették. A világháborús vereség után először kiszolgálta a Károlyi-kormányt, majd felismerte magában a vöröskatonát, és 1919-ben a Tanácsköztársaság hadseregének egyik hírszerző csoportját vezette. Valóban jó lehetett helyzetelemző képessége, mert augusztusban már Horthy Miklós mellett találjuk, nem is akármilyen beosztásban: ő lett a kémelhárítási csoport parancsnoka.
Ilyen fantasztikus kűröket kevés köztisztviselőnek sikerült ilyen rövid idő alatt futnia. Monarchista főtisztből meggyőződéses köztársaságpárti, majd kommunista, azután horthysta lett, mindezt rövidebb, mint egy év alatt, és ráadásul úgy, hogy minden egyes hajtűkanyar után egyre feljebb lépett a ranglétrán. Bravó! Ha jellemből nem is, de realitásérzékből jelesre vizsgázott.
Ennek az úrnak, aki Dmitrije Sztojakovics néven látta meg a napvilágot 1883-ban, de a magyar történelembe mint vitéz Sztójay Döme vonult be, az évek során tovább emelkedett a politika egén a csillaga, sőt, inkább azt mondhatnánk, üstökösként ívelt fölfelé. Rövidesen nagykövet, illetve meghatalmazott miniszter, aztán altábornagy, mígnem 1944. március 19-e után, amikor a náci csapatok megszállták Magyarországot, miniszterelnök.
Mit is csinált rövid miniszterelnöksége idején ez a kiváló helyzetelemző képességgel megáldott főkém? Kormánya bevezette a teljes sajtócenzúrát, tömegesen tartóztatta le a megbízhatatlannak ítélt személyeket, megnövelte a frontra küldött katonák létszámát, a nemzetgazdaságot totálisan kiszolgáltatta a németeknek, továbbá megszervezte a zsidók kifosztását, bevezette a gettósítást, majd mintegy hat hét alatt deportáltatott több, mint 430 ezer zsidónak minősített embert, döntő többségüket Auschwitzba.
Ezzel elsősorban a náciknak kívánt szolgálatokat tenni, de nem ütközött össze a hazai politikai elittel sem, mert a magyar politikai elit emblematikus személyisége, Horthy Miklós kormányzó a hivatalában maradt, fogadásokat tartott, kitüntetéseket adott át, vagyis a halálos veszéllyel fenyegetett tízezrekben és százezrekben azt a benyomást keltette, hogy itt nagy baj nem lesz. Pedig éppen ezen a tavaszon történt a magyar történelemben a legnagyobb baj. Ezt a bajt nemcsak a náci követelések okozták, hiszen igaz ugyan, hogy Magyarország megszállásáig nem volt ilyen nagyarányú deportálás, de a németek kezdetben csak 50 ezer zsidó kiszállítását követelték. Nem tudhatni, mi történt volna, ha a magyar vezetés megpróbál ellenállni, de az tudható, hogy a román és a bolgár vezetésnek volt ereje és tisztessége elszabotálni a kiszállításokat. Sztójay Döme kormánya viszont "felküzdötte" ezt az ötvenezres számot négyszázharminchétezerre.
Azok, akik mérsékelni próbálják Horthy Miklós személyes felelősségét a holokausztban, gyakran állítják, hogy az államfő nem tudott arról, milyen sors vár a deportáltakra. Ez nehezen hihető, de hogy Sztójay, a volt berlini követ, a nácik bizalmasa, pontosan tudta, mi történik, az iránt nincs kétség.
Ahogy azt is tudta, az általa már háromszázezres létszámúra emelt magyar hadsereget reménytelen küzdelembe, egész pontosan: a vágóhídra küldi. Vitéz Sztójay, szerb származású létére ki akart űzni a Délvidékről 160 ezer szerbet, végül „csak” hétezer embert telepíttetett ki (és tizenegyezret internáltatott).
Azon töprengek, mit gondolt Sztójay Döme, ez a profi köpönyegforgató, amikor a nyilvánvalóan elvesztett háború végén vállalkozott minderre? Ha valakinek, akkor a volt kémelhárítónak tudnia kellett, hogy itt már a csoda sem segít. A szovjet hadsereg megállíthatatlanul nyomul előre, a Wehrmacht minden fronton hátrál, a német városokra éjjel-nappal zuhognak az amerikai bombák és a Luftwaffe képtelen ezt megakadályozni. Még Weesenmayer, az akkori budapesti német nagykövet is azt vallotta a nürnbergi perben, hogy ha a magyarok ellenállnak, nem lett volna erő rákényszeríteni őket a holokauszt végrehajtására, mert „44 már krízisév volt”. Sztójay Döme ekkor érzi, hogy eljött a pillanat, hogy miniszterelnök legyen. Kerül, amibe kerül alapon.
Józan ésszel egyszerűen érthetetlen, hogy egy olyan ember, aki, mint életútja bizonyítja, a karriert mindig az elvi szempontok elé helyezte, miért vállalkozott egy ilyen szerepre? Vajon, amikor a háborús bűnösként halálra ítélt Sztójay Dömét 1946-ban a Markó utcai börtön udvarán a kivégzőosztag felé vezették, eszébe jutott-e a kérdés: a rövid életű főhatalomért megérte elkövetni mindazt, amit elkövetett?
Vajon képesek tanulni Sztójay sorsából azok, akiket etikai választás elé állít a sors? Azt nem remélhetjük, hogy a politika csak kiváló embereket dob a felszínre, de azt joggal várhatnánk, hogy a hatalomba került karrieristák visszariadjanak a bűnök elkövetésétől. A korrupciótól, a törvénytelen törvénykezéstől, a káros politikai szövetségektől, az olyan döntésektől, amelyek nem az ország felemelkedését szolgálják. De a következményeket mindig távolinak és esetlegesnek érzik, amikor megragadható az oly édes hatalom.
