Nem mondom, hogy nem rezzent meg a lelkem, amikor olvastam, hogy Kossuth-díjat kapnak - és fogadnak el - a Saul fia alkotói. Elsősorban is attól a képmutatástól, hogy a kormányzat – ha jól értem – az Oscar után különített el pénzt, hogy legyen az ő Kossuthukra is. Mintha a Golden Globe, a cannes-i babér, meg a tömérdek külföldi fesztiváldíj nem lett volna elég felismerni azt, amit kötelessége lett volna mindezek nélkül is az úgymond „magyar kultúrpolitikának”.
Ha a Saul nem kap Oscart, nem kap Kossuthot sem, ezt tényként kezelhetjük. De megrezzentem, mert furcsának véltem, hogy az alkotók, ettől a hatalomtól – bárha kaptak is pénzt a filmre – elfogadnak olyasmit, ami a lélekbéli politizálásuktól durván elüt. Az övéktől is, meg a hatalométól is. Különös tekintettel arra a kriptofasiszta, echte náci reakció-cunamira, ami a művet övezte kormányközeli orgánumokban is.
Könnyű mondani, hogy én biztosan nem fogadtam volna el Orbán, meg Áder díját, gratulációját. Könnyű, mert magam sohasem tudnék letenni az asztalra - a filmvászonra - olyasmit, mint Nemes Jelesék. Így aztán dilemmám sincsen.
Viszont nyugodtan mondhatom, hogy bizonytalankodásomat eloszlatták az alkotók. Azzal, hogy a Kossuth-díjjal a kezükben március 15-én, a sajtószabadság napján a demokrácia sok tízezer hívének reprezentatív gyűrűjében megjelentek, elűzték sokunk aggályát. A „gazdatest” és a „paraziták” mai elmebeteg víziója között jó helyre tették magukat, és ma ez sem kicsiség, nekünk, új parazitáknak.
