Az én fiatalságomban vérre menő volt a vita: kik voltak azok a francia utópisták, akiknek műveit Petőfi olvasta és felhasználta. Valóban vérre ment az eszmecsere, Lukácsy Sándor kis híján állás nélkül maradt, mert szembeszállt az uralkodó marxista tudósok nézeteivel. Ez az apró epizód is bizonyítja, hogy ott és akkor is kísértett március 15. szelleme és ezt az igazi szellemet mindenkor az ifjúság képviselte. Hagyomány ez, hiszen a márciusi ifjak elnevezésükkel is jelezték nemzedékükhöz való kötődésüket, azt a radikális, újat akaró szellemiséget, amely megriasztotta a tétova országgyűlési küldötteket. 1848 márciusában így írt róluk a költő: „Szolgaságunk idejében – Minden ember csak beszélt – Mi valánk a legelsők, kik – Tenni mertünk a honért! // Mi emeltük föl először – A cselekvés zászlaját, - Mi riasztók föl zajunkkal – Nagy álmából a hazát!” Mennyire ismerős képlet: szavak, üres szavak, pufogó frázisok követik egymást, a nemzet ügyeivel hovatovább senki sem törődik, hiszen saját zsebének kitömésével van elfoglalva mindenki. S az a jelenség sem változott, amiről Petőfi szólt: a melldöngetés, a „dicsőség és a bér” (főként a bér) elcsalása.
Haza és szabadság – ezek voltak a márciusi ifjak kulcsszavai és ezeket nem kirekesztő értelemben gondolták el. A haza minden becsületes ember szívének féltett kincse, bárhogyan gondolkozzék is, s ez a kincs csak akkor szikrázik fényesen, ha polgárai szabadon élhetnek, nem kötik őket gúzsba különféle álságos törvények. Petőfi is komor szózatot intézett a nemzetgyűléshez, mert társaival egyetemben azt tapasztalta, hogy nem létezik szabad haza, s arra figyelmeztette a küldötteket, hogy bármilyen áron bármekkora személyes áldozatvállalással a haza újrateremtésén kell munkálkodniuk. Petőfitől vehetnének példát mindazok, akik felelősséget éreznek a honért, amikor szerényen így írt: „Tudom, kevés, mit a honért tevék, - De megtevém, amennyi telt, - Van, akinek nagyobb az ereje, - S mégis kevesebbet mivelt.” Folyvást tanúi lehetünk amint a lelkes fiatalokból pohos öregurak lesznek, akiknek hatalmában volna áldozatokat hozni a hazáért, de nem teszik, inkább fülüket befogva „lomhán vesztegelnek”, pedig meg kellene hallaniuk a költő trombitaszavát: „Föl, nemzetemnek apraja-nagyja, - Szégyen reá, ki lomhán vesztegel, - Dicsőség arra, aki dolgozik… - Válasszatok most: szégyen vagy dicsőség!”
Petőfiék a márciusi ifjak és a hozzájuk csatlakozott fiatalok a szabadság és honszeretet jelszavával küzdöttek a változásokért. S ahogy ez általában lenni szokott: mögöttük sompolyogtak a haszonlesők, a jelszavakat kondítók, a „Júdás öröktől” fénylő arcúak, akik csak önmaguk javáért munkálkodnak, miközben álszent módon a közösség előmeneteléről beszélnek. Holott „Ing a trónus egyre jobban, - Sompolyognak alattomban, - Sompolyognak el az urak”. Most még a király dicséretét zengik, de már önmaguk és összeharácsolt vagyonuk átmentésén fáradoznak. Ők is ünnepelnek, de szavaik hamisak. Figyeljünk inkább a tiszta szívű- és kezű fiatalokra, akik valóban azon fáradoznak, hogy lemossák a haza nevéhez fűződő gyalázatot, hogy a magyar név ismét szép lehessen.
