Most persze minden nekrológ tele lesz azzal, hogy ő volt az ötödik Beatle. Pedig nem volt az. Ő George Martin volt. Hogy "A" George Martin lesz, az 1962-ben dőlt el, amikor a Decca lemezcégtől eltanácsolt Beatles demóival Brian Epstein menedzser házalni érkezett a Parlophone-EMI-hoz. A Decca később a Rolling Stones-szal kárpótolta süketségét, ami azért nem mondható melléfogásnak, de a Stones végig megmaradt annak, aminek indult, zseniális rhythm and blues zenekarnak, míg a Beatlesnek sikerült egy teljesen új zenei világot megteremtenie. Hogy aztán a múlt század hatvanas éveiben az egész világ gyökeresen megváltozzon nekik (is) betudhatóan.
A Beatles még 1963-ban. FOTÓ: Fox Photos/Getty Images
George Martin tehát az új világ megszületésekor lett "A" George Martin, holott erről akkor fogalma sem volt. Nem is lehetett ennek a klasszikus zenén művelődött, kifinomult ízlésű és mértéktartó úriembernek, aki 1950-ben került az EMI-hoz. 1955-ben a kiadó egyik leányvállalatának, a Parlophone-nak lett a menedzsere. Hét évre rá hallgatta meg először tehát a négyest, első benyomása szerint elég rettenetesek voltak. Nem tudni, csak gyanítani lehet, mégis miért kötött velük szerződést, de végtelenül éles füle lehetett - maga is zongorázott, oboázott -, hogy ha nem is láthatta meg a négy ördögben a jövőt, valamit meghallhatott, hiszen az első kislemezre felkerült Love Me Do hangzása már végtelen egyszerűségével is egy hurrikán erejével korbácsolta fel a fél világot. Martin volt az, aki a hatvanas évek zenekardömpingjében a nyers tehetség mögött meghallhatta azt az akkor még parányi pluszt, ami több volt, mint egyszerű korabeli rock and roll (bár az sem volt semmi), s ami a Can't Buy Me Love-tól elvezetett a Revolverig, a Bors őrmesterig és a Dupla fehér albumig. Amely nagylemezek stúdiómunkálatai közben a koncertezésbe beleunt Beatlest hagyták kísérletezni. Hátborzongató eredménnyel.
George Martin nem "csak" a lemezek producere volt, hanem hangszerelő is, olyan akire a Beatles hallgatott, s akinek hagyták, hogy beleszóljon a dalokba. Így vált híressé az In My Life-ban a csembalószóló, az Eleanor Rigby, vagy a Yesterday finoman markáns vonósnégyese, a Penny Lane fuvola-, piccolo és szárnykürtdallama, hogy az A Day in the Life hatalmas záróakkordját megelőző finomságokról ne is beszéljünk.
George Martin sokkal több volt, mint hogy az ötödik Beatle legyen, s nem csak azért, mert vagy másfél évtizeddel öregebb volt a Beatles tagjainál, s nem csak azért, mert többet tudott a zenéről, mint azok, akik az új világot megteremtették. Igazi "szerkesztő" volt egy olyan korban, amely kivételes bőséggel ontotta magából a tehetséget. Olyan ember volt, aki nem csak felismerte, hanem láthatatlan maradva segített másokat a tehetségük kibontásában.
Vagy tíz éve e-mailben kerestem meg, adna-e interjút. Eléggé ócska, de méltányolható érvvel próbáltam behálózni: egy szót sem a Beatlesről. Átláthatott rajtam. Udvariasan, a korára hivatkozva elhárított. Pedig tényleg "csak" a zenéről kérdeztem volna. Arról a zenéről, amely örökre őrzi nem csak a Beatles, hanem az ő keze nyomát is.
