Szép számmal gyűltek össze a 95 éves Kaján Tibor kollégái a Spinozában, a nemzetközi rangú karikaturista születésnapja alkalmából. Sajnos a mester már nincs olyan állapotban, hogy eljöhetett volna, de kis küldöttség indult hozzá, hogy felköszöntse. Sándor Anna, a színház igazgatója elmondta, hogy tizenhárom évvel ezelőtt gondolkozott azon, mi legyen az első tárlat ezen a helyen. Nem is kellett különösebben törnie a fejét, mert régóta nagyon szerette Kajánt, így a Spinoza az ő tárlatával együtt nyílt meg. És most újra itt van kiállítása. Azt már én jegyzem meg, igen jó ez, de talán az életmű egy jóval jelentősebb mustrát is megkívánt volna ebből az alkalomból, akár még a Magyar Nemzeti Galériában is. Meg talán a Kossuth-díjjal is meg lehetett volna tisztelni Kajánt, ezt ugyanis még, bár felterjesztették rá, furcsa módon nem kapta meg.
Többen is beszélnek róla, például Tettamanti Béla, aki megnyitja a tárlatot, hogy a karikatúrát még mindig nem tartják egyenrangú műfajnak a többivel, még a főiskolán Kaján jeles mestereinek is ez volt a véleményük. Egyébként a főiskolát a zsidó törvények és a munkaszolgálat miatt több év késéssel kezdhette csak el, kétszer is meg kellett szöknie ahhoz, hogy megmentse az életét. Nem vált megkeseredetté, nem akart bosszút állni senkin, igazi humanista lett, halk szavú, fölöttébb szerény ember, aki hamar a szakma élvonalába került. Először a szatirikus hetilap, a Ludas Matyi vált a szakmai otthonával, majd pályája gerincét a Tükör, később Új Tükör című lapnál töltött időszak adta.
Itt ismertem meg, tényleg olyan emberként, akit mindenki szeret, és nagyra tart, de aki ezzel soha, de soha nem él vissza, és rendületlenül adja és adja jobbnál jobb rajzait. Tán még fontosabbá vált számára a vizualitás attól, hogy egy gondatlanul eldobott petárda viszonylag hamar nagyot hallóvá tette, ettől kicsit tán bezárkózottabb lett, de végtelenül nyitott maradt a világra. Rajzai általában nem csak napi aktualitásokat, hanem filozofikus, általános létkérdéseket feszegetnek. Karikatúrává volt képes formálni nagy írók, költők, képzőművészek, tudósok alakját. És volt egy sajátos műfaja, a nekrológ karikatúra, amin sírni is lehet meg nevetni is, komplexen volt képes megfogni egy ember lényegét.
Sajnos azért a múltidő, mert évek óta nem tud alkotni, sőt szobafogságra kényszerül, de akik látogatják, azt mondják, a szellemisége még mindig lenyűgöző, akár órákat is remekül el lehet vele beszélgetni. Szóban még most is meg tudja fogni a lényeget, rajzban pedig parádésan tudta. Kiállították például Sajdik Ferenc egyik karikatúráját, melyen egy vöröslő fejű politikus túlzottan is nyitott szájjal papol, már-már ordít, és mellette ott van Kaján szelíden okos alakja, aki ceruzával éppen papírra vet valamit. Mindennek az aláírása pedig az, „Nem érti, mit mondott a politikus 1 ½ óra alatt? Kaján Tibor 4 vonalából megérti!” Igen, ez jellemző volt rá, kollégái közül többen is, akikkel szóba elegyedem, azt csodálták rajta, hogy milyen sallangmentes egyszerűséggel rajzolt, és így is mennyire elkapta amiről beszélni akart. Ő maga egyébként úgy nyilatkozott egyszer, hogy „A vonalak csendesek, nincs bennük semmi tolakodó harsányság. Humort nem lehet ordítva mondani. Szeretném munkáimat vonal gondolatoknak nevezni. Karikatúra annyiféle van, ahány nevetés létezik. Én a felismerés mosolyára pályázom.”
Esterházy Péter pedig korábban azt mondta róla „... Ez a művészet úgy beszél a múltunkról, erről a szürke, szűk diktatúráról, hogy pillanatra sem lesz provinciális. És ami igen ritka: nem látszik rajta a diktatúra ujjnyoma. Ez az ember élhetett volna Párizsban vagy New Yorkban...
FOTÓ: Molnár Ádám
Akárkit megszólítok a kollégái közül, szinte dől belőle a szó. Szűcs Édua például azt mondja, hogy neki festőművészek voltak a szülei, ezért nem gyerek könyveket lapozgatott, hanem művészeti albumokat. Sajdiknak, Kajánnak, Réber Lászlónak a hetvenes években jelentek meg albumai, és neki ezek voltak a kedvenc könyvei. Például Kaján esetében megdöbbent azon, hogy attól más lesz a rajz, hogy odaírnak még valamit alá. Azt meg kellett kérdeznie a szüleitől, hogy mit is, mert ez 4-5 éves korában történt, és nem tudott még olvasni. Tulajdonképpen Kaján gondolkodásmódja indította el abba az irányba, hogy karikaturista legyen.
Kozma Péter, a Karton Múzeum tulajdonosa, aminek fő profilja a karikatúra és a képregény, közel 100 Kaján munka is található benne. Kozma alkotójukat gondolkodóként is fontosnak tartja. A karikatúra lényege, hogy jól tudjon tömöríteni. És Kaján az egyike volt azoknak, akik erre a világon leginkább képesek. Komlósi Gábor, a MUOSZ elnöke elmesélte arra példaként, hogy Kaján mennyire fogalom, hogy amikor a MUOSZ-ban karikatúra kiállítások vannak, a műveket nézve nem ritkán elhangzik, hogy „hát ez nem egy Kaján!” Kő Árpád szerint Kaján élő legenda. Nálunk ebben a műfajban ő vitte a legtöbbre. Ennek a sokszor lepocskondiázott, éppen, hogy csak megtűrt műfajnak igazi nagyságává vált. Halász Géza, a MUOSZ Karikaturista Szakosztályának az elnöke a mester egyszerű rajzait, természetes humorát szereti. Ráadásul, Kaján előadásán, egy diákújságíró táborban, volt egy hölgy, aki nagyon okosakat kérdezett tőle, ez annyira tetszett Halásznak, hogy érdekelni kezdte a hölgy, aki a felesége lett.
Egyre-másra sorjáznak az emlékek. Jól érzékeltetik, hogy Kaján, bár már nem mozdul ki lakásából, itt él közöttünk, művészete és egész lénye sokakat megihletett.