Ahogyan terjed a „slow food”, a lassú étkezés mozgalma, úgy lesz egyre népszerűbb a „slow travel” , a lassú utazás is. Egy nemzetközi felmérés szerint az európaiak 53 százaléka érzi úgy, hogy a túlszervezett, túltervezett vakációkból éppen a lazítás hiányzik. Eltávolodni a kötött programokról, a percre kiszámított időtől, az „all-inclusive” szállodáktól, az internet fogságától. Rábízni magunkat a véletlenre, élvezni azt, ami az utunkba kerül, nemcsak megszemlélni, hanem megélni egy hely világát, légkörét, szokásait, lehetőleg annak ritmusában – ez a „slow traveller” célja.
Ez az utazási forma arra is jó, hogy az ember megtanulja kezelni a váratlan helyzeteket, lelkileg, anyagilag. Nemcsak kíváncsiságát, tudásszomját elégíti ki, hanem mindezek által magasabb szintre emelheti önmaga szabadságát. Aki elég ügyes, olcsóbban is jön ki, mint a szervezett utakkal, és azzal, hogy „beilleszkedik”, környezettudatosabbá is válhat, nem is szólva a más emberekkel, más kultúrákkal szembeni toleranciája erősödéséről. E „lelassulással” az élményeknek is van idejük az emberben gyökeret verni, beépülni a hétköznapi életébe. Így lehet igazán feltöltődni néhány hét alatt akár egy egész évre.
Amikor zarándoklatról beszélünk, nem feltétlenül vallásos élményre gondolunk, hiszen mindannyiunknak vannak olyan vágyai, amelyek bizonyos helyekhez kötődnek és amelyeknek átélése legalább olyan fontos és egy életre meghatározó lehet, mint egy hit által vezérelt út egy híres kegyhelyhez. A 60-as évek végén a keleti megtisztulás által vonzott hippik ezrei indultak el Indiába, Nepálba. A gyökereiket kutató amerikai feketék nyomán sok fehér zenész indult el Nyugat-Afrikába a blues bölcsőjéhez. Minden évben összegyűlnek az „újpogányság” hívei a nyári napforduló éjjelén az angliai Stonehenge kövei körül. De tudunk sok olyan emberről, akinek ezek utak adták meg a kulcsot további életéhez, munkájához. Találkoztam olyan természetgyógyásszal, aki számára ez a fordulópont a görög Kósz szigete, Hippokrátész egykori kórházának kövei között jött el, vagy olyan festővel, aki Salvador Dalí Port-Lligat-i otthonából merített ihletet. De micsoda spirituális erő árad a Vezúv megmászásából, amely előtt végigjárjuk Pompei utcáit – a turistacsoportokról leszakadva! – miközben az amfiteátrumban belülről halljuk, amint a Pink Floyd Echoes című darabját játssza a halott városlakók szellemeinek. De egy irodalmi mű, egy film nyomán is sokan elindulnak, kezdve Rómeó és Júlia Veronájától Amélie Montmartre-jáig.
Franciaországban manapság Claude Lelouch Egy+Egy című filmje hatására - amelyben egy pár a Gangesz mellett talál rá az igazi szerelemre - divattá vált a spirituális célú indiai utazás. Mint e zarándokutakat szervező párizsi iroda vezetője a Le Figarónak elmondta, egyre több embernek válik az útkeresés létfontosságúvá, mert sokan kerültek az elmúlt években válságba, akár anyagilag, akár társas és társadalmi kapcsolataikban, másfelől pedig nem találták meg önmagukat a nagy dogmatikus vallásukban. Utasai közül sokan visszatérésük után jöttek egyenesbe és hoztak meg olyan fontos döntéseket, amelyekre azelőtt képtelenek voltak.
Kétségtelen, hogy ezek az utak, amelyek két hét meditációt, egy asrámba (spirituális menedékhely, a lelki elvonulás, visszavonulás helye) való elvonulást és különböző rituálékban való részvételt tartalmaznak, nem olcsóak, áruk elérheti a 4000 eurót is (1,2 millió forint). Érthető tehát, hogy leginkább üzletemberek, menedzserek, ügyvédek vállalkoznak az útra. Csak éppen az intimitás, az egyéni reveláció hiányzik belőlük.
A Vándorszínész útjai
Korzika magashegyi túraútvonala igazi kihívás.
Papp János több mint egy évtizede indul el újabb és újabb útjaira, és útinaplóiból izgalmas színházi estek kerekednek. Legfrissebb korzikai élményeiről március 21-én az Óbudai Társaskörben mesél.
Az est címe - A ló neve: Korzika, két túra történetét foglalja magába, egy kudarcosét 2014-ből és egy sikeresét 2015-ből. - Az ember azt hinné, hogy Korzika egy kis sziget, ahol sétál egy jót, miközben hatalmas kihívás. A túra útvonalául a GR20-at választottuk, amely igazából a francia idegenlégiósok kiképző terepe. Az útikönyv szerint ez Európa legszebb és legnehezebb magashegyi túraútvonala. Ezt igazolni tudjuk, miután végigjártuk 16 nap alatt a 200 kilométert. Mindezzel az első alkalommal még nem voltunk tisztában, akkor 2 nap alatt 37 km-re jutottunk el – meséli lelkesen Papp János, aki itthon is nagy gyalogló: 60 éves korában 82 nap alatt megtette az Országos Kék Kör 2666 kilométerét és meggyőződése, hogy minden magyarnak úgy kellene tekintenie erre az útra, mint a spanyoloknak az El Caminóra. Feleségével, örök útitársával éppen oda indultak el először.
Egy gyalogtúra lelki és fizikai kihívás is egyben.
- Ha az ember autóval utazik, akkor a kiinduló A pont és a megérkezés B pontja érdekli elsősorban. A gyalogtúrában az a jó, hogy nemcsak a két végpont érdekel, hanem még jobban az, hogy mi van közötte, hogy mi történik az úton, és mi történik bennem. Fizikailag, lelkileg is kihívás, közben az országot, a tájat, ahol járunk, mélységében tudjuk megismerni, ha lassan megyünk. Mi úgy vágunk neki minden útnak, hogy úgy alkalmazkodunk, úgy idomulunk a kínált helyhez, hogy egy hét múlva skótabbak vagyunk a skótoknál, lappabb a lappnál, inkább az inkánál. Mert nyitottak vagyunk, nincsenek elvárásaink, az adott környezetben vendégek vagyunk, alkalmazkodnunk nekünk kell. Szorosabb, köznapibb a kapcsolatunk az ott élő emberekkel, és mivel azonnal érzik rajtunk ezt a nyitottságot, nem is vendégnek tekintenek bennünket, hanem mint ha az ott élő közösségbe tartoznánk. Ezt a módszert, a helyiekkel való azonosulást, az empátiát nagyon javaslom mindenkinek, aki rászánja magát erre az elmélyült turizmusra. Sokkal gazdagabban jön haza az ember, mintha kívülállóként, előkelő idegenként járná a világot.
Ezek a nagy utak nemcsak fizikai, hanem komoly lelki és szellemi próbatételek is. Készen kell lenni rájuk, mert érhetnek bennünket „pofonok”, mint Korzikán. De mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy „nem meghalni jöttünk ide.” Tudni kell akár a csúcs előtt visszafordulni, ha nem vagyunk megfelelő állapotban, vagy olyanok a körülmények – figyelmeztet a Vándorszínész, aki szerint minden úttal egyre erősebb lesz a lelke. - Minden út tanít valamire. Az El Camino szeretet-üzenete, a Lappföld békéje és tisztasága, a japán és a skót túra viszont a fegyelmezettségről szól. Korzikán az tudatosult bennem, hogy minden vállalásban, amely jön még az életemben, fizikai-lelki teljességemet kell odaadni. De már válogatnom kell: túl nagy a világ, túl sok a szépség ahhoz, hogy mindenhová eljussak, de ahová eljutok, ott jelen kell lennem.
Kerék-Páros Londontól Budapestig
Péter és Sára lelki szemei előtt már egy kínai út lebeg.
Péter és Sára harmincas éveik elején járnak. Évekig Londonban éltek, tavaly augusztusban úgy döntöttek, hogy hazatérnek. Kerékpáron tették meg 25 nap alatt a 2250 kilométeres utat Londontól Budapestig. Nemcsak fizikai kihívás volt számukra, hanem jó átmenetnek érezték Anglia és Magyarország között, hogy „fejben” is tudjanak váltani. Minden harmadik napra iktattak be pihenőt, átlagosan napi 130 kilométert tekertek. Barátoknál, vendégházakban szálltak meg, egy alkalommal egy német biciklis közösség fogadta be őket, akikre az interneten találtak rá. - Jól el lehetett szakadni a bennünk lévő szkepticizmustól, az ismeretlennel szembeni előítéletektől. És így találkoztunk számos abszolút nyílt emberrel – mondja Péter. - Nem a saját vákuumukban láttuk a városokat, hanem azt, hogy mi köti össze őket. Amikor Schengenen hajtottunk át egyik pillanatról a másikra Belgiumban, Franciaországban és Németországban voltunk – teszi hozzá Sára.
A legnehezebb szakaszként a Luxemburg előttit említik, amikor szakadó esőben kellett tekerni a dimbes-dombos terepen, és egymást biztatták, hogy már csak egy domb van, aztán persze mindig volt még egy, tetejébe még egy defektet is kaptak. - Annak is megvolt a varázsa, hogy egyedül voltunk az esőben, sehol egy autó, és amikor lefelé gurultunk, én sikoltva énekeltem: Ha én szél lehetnék… – meséli Sára. Mindeközben átélték az angliai, belgiumi végtelen mezők szépségét, a svájci Alpok lélegzetelállító látványát, és a Duna folyásának „monoton pompáját”, Bruges, Strasbourg gyöngyszemeit, az alpokbeli eldugott tengerszemeket, amelyekben egyszer csak szemük elé tárult egy fejjel lefelé fordított hegy. Útközben számos „spontán kapcsolatot” teremtettek, ahogy mondták, „kifelé fordulva utaztak”. De emlékeznek egy kempingre, ahol érezték, hogy az emberek jó szívvel mennek oda, és vigyáznak a környezetükre. Az út gasztronómiai kaland is volt, Sára Belgiumban kagylón és kacsazsírban sült krumplin élt, Péter egy gombás csirke ízére emlékszik legszívesebben, de előfordult, hogy a szállásadójukkal együtt főztek. - És az illatok! Londontól 70 kilométerre belefutottunk egy epermezőbe, percekig álltam levegőbe feldobott orral. Innsbruck előtt egy virágzó gyomnövénnyel találkoztunk, olyan illata volt, mint egy barackos Ice Tea-nek…- áradozik Sára. - Németországban az eső elől bemenekültünk egy út menti pléhbüfébe, németül csak annyit tudtunk mondani, hogy „Wurst, bitte”. A bent lévő munkásfigurák izgatottan várták, hogy ízlik-e” - idézi fel Péter.
Péter és Sára úgy érzik, hogy kerékpározás közben ők maguk is részei a képnek, amelyet maguk körül látnak és megélnek. - Jó sebességű világnézés ez. Ami őrült távolságnak tűnik gyalog, autóval meg túl gyors, a biciklizés éppen a kettő közötti megoldás. És akármikor megállhatsz, egy padnál, egy pataknál, és megérdemelt pihenésed közben kitöltöd a teret, jogosan tartózkodsz ott, ahol vagy.
A fiatalok azóta azon törik a fejüket, hogy mi legyen a következő út, amely a London-Budapest túrával felveheti a versenyt. Gondolkodnak egy olaszországi körúton, de Péter lelki szemei előtt már Kína lebeg. - Ezek után próbáljon meg minket bárki megállítani.