Hogy egy politikai napilap mit, hogyan, miért közöl, az szerkesztési belügy. Nem is töprengenénk azon, hogy a Népszabadság szerdán miért hozakodott elő Simicska Lajos és Vona Gábor tavaly novemberi futó társasági találkozójával, hogy arra jusson: a nagyvállalkozó vagyona jó részét hajlandó lenne kormányváltásra áldozni, támogatná Orbán Viktor kihívóját. Figyeli Vonát, meglehet mögé áll, amit a Jobbik váltig tagad, de amivel a Fidesz folytonosan próbálja a pártból kiugrott/kiugratott Simicskát lejáratni.
A találgató dolgozat közlése szerkesztési belügy addig, amíg a baloldali-liberális értelmiség markáns publicistája nem épít rá értékítéletet: Egykutya címmel. Hát, nem. Orbán Viktor és Simicska Lajos nem egykutya. Ez így túl egyszerű volna. Fekete-fehér, igen-nem, ami önbecsapóan lusta kimenekülés abból a kötelezettségből, hogy az utóbbi negyed századot formáló embereket ne csupán az „egykutya” erkölcsi magasságából szemléljük.
Nem kell szeretnünk Simicska Lajost. Csak azért, mert megtörtént a G-nap, még nem lett a demokrácia felkent védelmezője. De attól, hogy nem értjük, vagy nem akarjuk megérteni, kivel, mi, mikor, miért és hogyan történik itt, azzal nemcsak a damaszkuszi utat tagadjuk meg (vannak elegen, akik megfordultak rajta, a reform-kommunistáktól a frusztráltságig csalódott Fidesz-választókig), hanem ezt a fekete-fehér értékítéletet kényszerítjük rá egy valamikor bekövetkező rezsimváltás utáni politikai rendszerre is. Hogy majd mindenkit egykutyaként kezeljen.
„Simicskát soha, semmilyen elv semmiben nem gátolta, mert nem is vezérelte. Ebben a tekintetben Simicska és Orbán között nincs semmilyen különbség. Ugyanaz a Simicska áll Orbánnal szemben, mint aki mögötte állt. És ugyanúgy” – írja Révész Sándor, ami igaz is, meg nem is. Nem igaz, hogy a Fidesz- generációt nem vezérelték valamikor elvek. Annyira vezérelték (vagy hittük, hogy vezérlik), hogy amikor 1998-ban a Fidesz először hatalomra került, a világlátásában minden pragmatizmusa ellenére sok szempontból baloldali-romantikus „Horn-iskolát” ellenérzésekkel figyelők is úgy gondolták: nem baj, ha egy konzervatív erő kiszellőzteti az országot. Hogy a huzat kisodorja a „létező szocializmus” papír fecnijeit, rákényszerítve a baloldalt, hogy újragondolja önmagát. Nem jött össze egyik sem. Orbán Viktor az áporodott levegőt nemhogy kiengedte volna, hanem erős etatista nacionalizmussal ventillálta a baloldallal együtt. Igaza van Révésznek: „A Fidesz mai vezetői a legcsekélyebb önmegtagadás és önvád nélkül változtatják a helyüket a politikai palettán… Mindig arra mennek, amerre a hatalom és a politikai-gazdasági haszon maximalizálása felé vezet az út… Ezt a mozgást Simicska Lajos két évtizeden át lekövette, szolgálta, finanszírozta, hasznát vette.” Azt nem tudjuk, tehetett volna-e mást Simicska egy olyan világban, ahol megalapozottan gondolhatta, gazdasági háttér nélkül nem tud hatalomra kerülni egy új generáció, amelynek diktatórikus jellemét és szándékait még 2010-ben sem ismerték fel sokan. Simicska kíméletlen eszközökkel építkezett, még magával a baloldali „ördöggel” is üzletelt. Azzal a baloldallal, amely a Simicska utáni Fidesz világában élheti meg igazán a gazdasági háttér nélküli vegetálást, és annak politikai következményeit, hogy a maradék Fidesz-parlamentarizmus gazdasági emlőire szorul.
Simicska és Orbán egykutya volna, ha 2014 tavaszán, a Fidesz második kétharmados győzelme után, a milliárdos nem mondta volna a párt vezetőjének szemébe: „nem azért bontottunk le egy diktatúrát, hogy másikat építsünk fel helyette”. Nem tudjuk, mi vezetett a szakítást okozó lényegi gondolat kimondásához. A Simicskát sértődöttségig bosszantó, egyeduralmát, befolyását megbontó feltörekvők, vagy az, hogy nőtt a párton belül őt övező utálat, s túl sokan, túl sokat „csicseregtek” róla. A mondat elhangzott és Simicska többé nem vette fel a telefont, amikor Orbán hívta. Akkor sem, ha tudta, a kormányfő valami modus vivendit akarna kínálni neki, s akkor sem, ha ezzel indokot szolgáltatott, hogy a Fidesz elterjessze: a Lajos politizálni kezdett, a nagytőke meg akarta szállni a politikát.
„Simicska úgy került szembe Orbánnal, hogy nem tagadott meg semmit abból, amit több mint két évtizeden át együtt műveltek, s amit most Orbán nélküle folytat, csupán levonta a következtetést helyzete változásából” – írja Révész, és ami a két évtizedet illeti, igaza van. Viszont Simicska megtagadta azt, amire ez a két évtized vezetett, s amit Orbán immár nélküle folytat. Tényleg levonta a következtetést a helyzete megváltozásából, de ezt a változást ő maga indukálta. Ami azért több mint „csupán”.
Nem kell szeretnünk Simicskát, de halljuk meg Csintalan Sándor szavait az ATV-ben: ha Simicskának kanosszát kell járnia, hát kanosszát fog járni. Gyanítjuk, saját lelkiismerete ezt teszi. Kétséges, hogy egy nyilvános kanosszajárás katarzissal járna-e. Főként, ha alakját csak fekete-fehéren tudja látni a közönség. Ami pedig a Jobbikot illeti, ha bebizonyosodik, hogy Simicskának egyetlen célja van csupán, személyes bosszúként Orbán megbuktatása, akár a Jobbik hatalomra juttatásával, akkor megágyaz magának a pokolban. Addig is, miközben a zongorista fél kézzel megpróbál Chopint klimpírozni, ne arról sustorogjunk, hogy szép, szép, de csillag nincs a homlokán.
