A kommunizmus áldozatainak múlt heti emléknapján Kövér László lupéjával körbepislogott az országban, és miután nyomukat sem találta kommunistáknak (bolsevikoknak), fejét böködve arra jutott, hogy itt bizony „új bőrbe vedlett régi fenevadakkal” van dolga. Nem tudván létezni aktuális ellenség nélkül (hiszen aminek nincs határa, az nem létezik), fellelte azokat, akik „idegen nyelvű, szokású és hitű emberek millióinak erőszakolt betelepítésével Európát el akarják venni az európai emberektől”.
Kövért ekkor már sodorta saját lendkereke, egész dialektikus építményt emelt hát alaptétele fölé. „A XX. századi kommunista hagyomány a XXI. században sem vész el, csak átalakul, a proletár internacionalizmusból globális internacionalizmus lesz (ami a hülyeségen belül is külön műfaj - F. R.), de a nemzetellenesség változatlan marad”. Ezek után forradalmi tettre buzdít: „nem szabad hagyni, hogy a nemzeteket megfosszák az államaiktól egy, ki tudja kik által kézben tartott brüsszeli helytartóságon keresztül irányított európai egyesült államok életre hívásával.” Persze, hogy a régi fenevad „a magyar és az európai balliberális politika”, amely „szellemi erőszakot folytat az emberek és közösségeik azonosságtudata ellen. Ők csak a tömegeket és az egyéneket kedvelik, akiket minden eszközzel le akarnak szoktatni a közösségben való gondolkodás készségéről és képességéről, minél szervesebbek és minél öntudatosabbak ezek a közösségek, annál inkább felszámolandó veszélyforrások a kommunista vagy liberális hatalomgyakorlásnak. Ez a magyarázata annak, hogy Magyarországon a kommunisták vagy a liberálisok hatalomgyakorlása idején mindig… meglazulnak a legnagyobb szerves közösség, a nemzet valódi kötelékei”.
A mi tételünk meg az, hogy a fenevad éppen hatalmon van, és éppen az etatista, nacionalista populizmussal igyekszik felszámolni minden emberi és közösségi autonómiát, atomizálja a nemzet közösségét. Szuverén emberek, szuverén közössége által alkotott szuverén nemzeti kötelék helyett fonnak itt nacionalista hálót. Ez a fenevad egyetlen önazonos közösséget ismer ugyanis. A sajátját. A Fidesz ráébredt, hogy a tömegtársadalmak korában nincs társadalmi közép, mert az egész nemzet az. Ahhoz viszont, hogy ez a felismerés az egész nemzetet vagy maga mögé állítsa, vagy kerékbe törje az kellett, hogy mint politikai párt kizárólagosan azonosítsa magát a nemzettel, aztán ezt a nemzetet az állammal. Az ő virtuális pártnemzetét, az ő valóságos pártállamával.
Nem új ez, épp annak a fenevadnak a találmánya volt, amelyre Kövér még emlékezik, s épp életet lehel bele. Látja, az a pártállam kimúlt. Nem látja, hogy a nemzet meg megmaradt. 2002-ben, a Várban Orbán Viktor még „csak” arról beszélt, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. 2006-ban, a Fidesz-kongresszuson már azt mondta „a nemzet nem lehet ellenzékben”. Amivel a Fideszt azonosította a haza után immár a nemzettel, amelyből egyúttal kitagadott mindenkit, aki másként gondolkodott. A másként gondolkodók épp szabadon választott államát is. 2010 után, immár a kétharmados hatalom birtokában aztán hithű kegyetlenséggel tekerte mind szűkebbre a tekintélyelvűség satuját, amelynek pofái között a többpárti polgári parlamentarizmust (mint a nemzet akaratát leképező, de azzal korántsem teljesen azonos berendezkedést) alapként elfogadó - ezért demokratikus - ellenzék már alig kap levegőt.
Sok történész írt már Marx politika-filozófiai tévedéséről, hogy állam és nemzet ugyanaz, hogy azt gondolta, a nacionalizmust majd felváltja egyetlen osztály internacionalizmusa. Hogy a nemzetállamot és annak polgári parlamentarizmusát így el lehet törölni. Erre a tévedésre az első világháború nacionalista igenlése válaszolt: az akkor még társadalmi osztályként és nemzetköziségében is létező munkásság előbb érezte magát saját nemzetét védőnek, mintsem egy, államok között dúló háborút elutasító, nemzeteken átnyúló osztály öntudatos harcosának, amely osztály ráadásul felkel a nemzetállamok fölötti burzsoázia ellen. Az osztályszolidaritást felülírta a nemzethez való kötődés.
Orbán (és Kövér, és a Fidesz) most megint a nacionalizmus gerjesztésével él. Egy olyan Európában, amelyben a történelmet nem megtagadva, de zárójelbe téve, a háború után kezet fogott nem egyetlen osztály, hanem a francia és a német nemzet és állam. Egy olyan Európában, amely nem lévén ostoba, nem a nemzetek létét, hanem a nemzetek és az államok azonosságát tagadja, amikor azt mondja: a mélyebb politikai integráció előfeltétele, hogy a nemzethez való tartozás mellé - mint nemzettudat - felzárkózzon az európaiság, amely legalább részlegesen lemond a nemzetek államalkotási szuverenitásáról. Mert a nemzetállamhoz való kizárólagos tartozás nélkül, egyetlen államban lehetünk európaiak és franciák, németek, hollandok, vagy magyarok.
Orbán (és Kövér) a politikai nemzetállam szögesdrótjai mögé zárkózna, csak azért, hogy a nemzettel azonosított tekintélyelvű államát - lehetőleg az egyesült Európa tőgyein - életben tartsa. Nem fog sikerülni. Akkor sem, ha még messze vagyunk az Egyesült Európai Államoktól, de legfeljebb kimaradunk belőle. A valódi népszavazási kérdés nem az, akarnak-e a magyarok bevándorlókkal élni. Hanem az: akarnak-e az európaiak menekülteket befogadni? Amire az egységes, európai válasz - nemcsak erkölcsileg, hanem gazdaságilag és szociálisan is - épp annyira hiányos, amennyire csonka maga az Unió 28 állam (nem csak nemzet) alkotta közössége is.
Akkor most, ki is itt az "új bőrbe vedlett fenevad”?
