Én már lógtam a lámpavason; ott volt a fényképem a Kossuth tér egyik oszlopán, sok mással együtt – ígéret volt, hogy ott fogom, vagy így kellene végeznem. A Fidesz ezen pilonok árnyékában rendezte nagygyűléseit naponta, békés harmóniában mindazokkal, akik ezeket a fényképeket kiaggatták, illetve szélsőséges futball-szurkolókkal. Olyasfélékkel, akik gyújtogattak, vandálkodtak. Ugye emlékszünk: az idén lesz éppen tíz esztendeje.
Azok a képek bejárták a világsajtót; nagyjából akkortól vált folyamatos „világszámmá”, amit a Fidesz a politikában művel. Kiszámított, megtervezett botrányok, vagy ahogy Kéri László fogalmazott: beépített csőcselék, paramilitáris egységek, a Fidesz-piramis alján.
Mondhatni: azóta űz csúfot belőlünk ez a hajdan-volt liberális párt és annak vezetője, akár a hatalomból, akár a hatalom árnyékában. Sok-sok határkövet lépett már át; mindegyik után azt hittük, ezt már nem lehet megtenni velünk, ezt már nem tűri a társadalom. A társadalom, maradjunk egyelőre ennél az elvont fogalomnál, azonban folyamatosan tűrt, egy-egy demonstráció, vagy demonstráció-sorozat után visszatért a „munkapadhoz” – maradt minden a régiben. Bábokká váltunk Orbán kezében és ő mozgatott bennünket folyamatosan, játszott velünk nap, mint nap.
Most, a kedd reggeli performansz után, megint azt hittük - hisszük –, eddig lehetett elmenni és nem tovább. Tényleg a nevetségességig játszva próbálja velünk elhitetni, hogy azok a kopasz emberek, ott a választási iroda bejáratánál, sosem voltak kapcsolatban a Fidesszel, nincs közük hozzá, valójában a szocialista párt termékei. Fiatal, jobb sorsra érdemes politikusok állnak be a kormánypárti hazug kórusba és néznek bele bátran a szemünkbe, hazudják azt, amit előírnak nekik. Nagyjából ugyanazt, mint máskor, és nincs bennük egy cseppnyi szégyen sem. Belőlünk meg újra hiányzik a kellő indulat.
Amikor az MSZP a történések estéjére tiltakozást szervezett - és helyesen tette, hogy megmozdult - , tízezreknek kellett volna az utcára tódulniuk, hangosan tiltakozni, követelve, hogy a Fidesz hagyja végre abba a demokrácia kigúnyolását. Mit a demokráciáét - ne legyünk fellengzősek, ne bújjunk politikai absztrakciók mögé -: hagyja abba Orbán és a teljes szabadcsapata az emberek lenézését. Hiszen – mint azt fentebb már jeleztem – a demokráciát sosem tekintette tabunak, intézményrendszerét fontosnak ez a társaság, csak arra figyelt, mit hogyan lehet eltakarítani akarata útjából, illuzionista módján bánva a törvényalkotással. Ne azt figyeld, amit mondok, mondta a nagy bűvész, miközben sorra mondott nagyokat.
Most például a népszavazással bűvészkedik, emleget lámpavasat és akasztást, mondanám, akasztófahumorral. Orbán díszletnek tekinti az egész országot, benne általa mozgatott figurákkal, valóságos Capitalyt (fiatalabbaknak: Gazdálkodj okosant) játszva, akinek a szerencsekártyák mindig csak plusz pénzt hoznak, vagy - mások feje fölött átugorva - pluszlépéseket. Oda telepít szállodát, ahova akar és attól szed be vámot, akitől csak akar. Mi meg kullogunk mögötte és naponta rácsodálkozunk, hogy örökké az ő utcájában kötünk ki, rendre nekünk kell fizetni. Az ő útját ezek a verőlegények egyengetik, a mienket meg akadályozzák. És ő, ők most sem jönnek zavarba, minek is jönnének – itt a hét vége és a helyükön vannak. Mindenki a helyén van. A politikai osztály is lassan napirendre tér a történtek fölött, a polgári társadalom tovább épül, ahogy azt a Fidesz ígérte. Ugyan fogalmunk sincs, soha senki el nem magyarázta, hogy ez mit is jelent, de úgy látszik a virtuális baseballütő – s ha kell talán a valóságos is – mindenképpen fontos kelléke.
Nem nagyon érdemes ebben az országban már demokráciáról beszélni, de talán arról sem, hogy megtaláljuk a rendszert leginkább leíró kifejezést. Kereshetjük a szavakat, a megfelelő frazeológiát, úgy járunk vele, mint a doppingellenőrök a doppingolókkal – az utóbbiak mindig egy lépéssel előttük járnak. Így vagyunk Orbán rendszerével – mire kitaláljuk a működés lényegét, már újabb tartományba lépnek át. Tényleg olyan Capitaly ez, ahol a mi dobókockánkon legfeljebb csak egyes szerepel, az övékén meg hatos, vagy annál is nagyobb szám. Szabályok nincsenek, vagy minden dobásnál újraírhatók – az ő előnyükre, a mi hátrányunkra. Miközben kommunikációs szinten épp az ellenkezőjét halljuk – mi vagyunk azok, akik haladunk előre, ők pedig áldozatokat vállalnak értünk. Ha kell nemzetközi szinten is megvívják harcukat, a magyarokért, a magyar családokért.
Kedden - első indulatunkban - megint azt mondtuk, hogy olyan határt lépett át a hatalom, ami nem maradhat következmények nélkül. Másnap már a média többsége, vagyis a kilencven százaléka, Orbán új játékát harsogta, az általa kezdeményezett népszavazást éltette. Demokráciáról szónokolva. A Fidesz vezérkara újra csak odaállt a trambulinra és látványosan elvégezte a dolgát. Mögöttük pedig ott sorakoztak a kigyúrt legények, csak hogy azok is érezzék a törődést, akiknek netán nem tetszik ez a játék. Mint a magyarországi polgári lét, az újkori demokrácia letéteményesei.
2016-ot írunk…
