Pontosan harminc éve annak, hogy Korea északi felének akkoriban regnáló bölcs vezére, Kim nagypapa halált megvető merészséggel – afféle kísérleti lufi gyanánt – arasznyi rést nyitott a világ legzártabb országának kapuján, hogy azon néhány turista beólálkodhassék. Mármint a mazochizmusra felettébb hajlamosak, a született pókerarcúak és azon kiválasztottak, akiket feketén-fehéren a testvéri országokban anyakönyveztek. Megragadva az alkalmat – ki tudhatta, hogy lesz-e még ilyen? – éltem a lehetőséggel, hogy minden világok legjobbikának földjére léphessek.
Amiért most, „fényévekkel” később hozakodok elő ezzel a múltidéző történettel, annak egyetlen oka, hogy turista program gyanánt – vagy helyette? – csoportunkat beterelték egy phenjani rádiógyárba. A futószalagról lekerülő vevőkészülékeket vizslatva rögvest feltűnt, hogy a fogható állomások köre meglehetősen behatárolt, mindössze két északi adóra korlátozódik. Miután azonban az ördög sosem alszik, az engedélyezett skála két végpontját – akárcsak nálunk a villanyórát! – az egyvégtében éber elvtársak előírásosan le is plombálják, ha Kim kíváncsisággal és némi műszaki vénával megátkozott alattvalói netán arra vetemednének, hogy addig-addig buherálják a hangládájukat, míg a hason nyelvű Dél hangját be nem cserkészik. Aki sajna mégis megpróbálta... Nos, az nem úszta meg annyival, mint Lagzi Lajcsi az ingyen árammal. Lám-lám, egy kis átkötéssel már itthon is vagyunk.
Pedig néha olybá tűnik, mintha még mindig "odaát" lennénk, ezért aztán egyre gyakrabban „ugranak be” a harminc esztendeje történtek. Hadd említsem meg egy frissiben tapasztalt kórházi történetet. Ezúttal azonban nem az unásig ismételt nyavalyáinkat – orvos-, ápolónő-, gyógyszer-, vécépapírhiány, stb. - akarom megtoldani még egy újabb hiátussal, hanem inkább egy első blikkre amúgy periférikusnak tűnővel. A meg nem nevezett intézmény halljában - ahová nejem utaltatott, tán három hétre – van egy televízió. Nem a legeslegfontosabb leltári darab a kórházban, ott áll és kész. S ha már egyszer ott áll, gyógyító és gyógyítandó közös érdeke, hogy a tévé kínálta műsorok - lehetőségeikhez képest – kissé oldják a kórtermek mindennapi monotóniáját.
Persze nem úgy, hogy a vizit, étkezés, kezelés egymást követő egyhangúságát az egyetlen fogható tévécsatorna "egy hangúsága" tetézze. Az Olvasó fantáziájára bízom, hogy szerinte melyik csatornáról van szó. Hát persze, hogy arról! Amelyik megmondja a tutit. Amelyiknek meg is mondják, hogy mi a tuti. A betegeknek meg azt, hogy „azért kell ezt az egyetlen egyet nézni, hogy kettő esetén ne vesszenek össze a „választékon”, a sokféleségen. Ezért aztán el is tették a távirányítót, a csatornákat nem lehet váltogatni, mintha plomba került volna a készülékre.
Mert minden bajnak tudniillik a sokféleség az okozója. Ezért például sokkal nyugisabb az egyen tankönyv, a hivatalokban az egyen újság, de még a települések is jobban járnak, ha az egyen párt jelöltjeire voksolnak. Mi jöhet még? Természetesen az egyenruha. Persze az egyen párt egyen fejesei korántsem a kockásra gondoltak…
