Megjelent a Statisztikai Tájékoztató Oktatási Évkönyv 2015. című kiadvány, méghozzá a most EMMI-nek nevezett, a közoktatásért is felelős minisztérium gondozásában. Az alábbi számok tehát nem az ellenzéktől, hanem a kormánytól származnak. Egy nem túl nagy példányszámban megjelenő lapban, a Le Monde Diplomatique magyar kiadásában egy hajdúszoboszlói tanár, Totyik Tamás felszorozta ezeket a számokat a szintén a kormány által kiadott Statisztikai Évkönyv inflációs rátájával. Eszerint az egy óvodásra fordított évi összeg 2009 óta 33 ezer, az egy általános iskolásra költött összeg 84 ezer, az egy középiskolásra költött pénz 194 ezer és az egy főiskolai-egyetemi hallgatóra jutó pénz 212 ezer forinttal csökkent.
Nagyjából hasonló eredményt kapunk, ha azt nézzük, hány milliárd forintot fordított a költségvetés a közoktatásra: azt látjuk, hogy 2009 és 2014 között ez az összeg reálértéken 196 milliárd forinttal vált kisebbé. Ha azt vizsgáljuk, hogy a bruttó hazai termékből (GDP) hány százalékot költött az ország az oktatás-nevelés ügyére, kifejezetten ijesztő adatra bukkanunk: még a gazdasági válság évében, 2010-ben is 4,8 százalék volt ez az arány, ami azóta tovább süllyedt! Tavalyra már 4 százalék alá, noha ez botrányosan alacsony Európában. (Az úniós átlag 6 százalék fölött van). Tehát már a Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon vezette kormányok is sokkal kevesebbet fordítottak az oktatásra, mint azt az Unió többi országainak kormányai átlagosan tették, de ezt az arányt az Orbán Viktor vezette kormány tovább rontotta.
Mindeközben növelték a pedagógusok munkaterheit. 2008-ban a heti kötelező óraszám 20 volt, ezt később felemelték 22-re, de ma a kötelező iskolai benntartózkodás ideje heti 32 óra. Ebből a Pedagógusok Demokratikus Szövetségének számításai szerint átlagosan 25 a ténylegesen tanítással töltött óraszám.
Sajnos, az oktatásügy soha nem tartozott a kellőképpen megfizetett szellemi ágazatok közé. A szocialista-liberális koalíció idején lezajlott ugyan egy épületrekonstrukció, elsősorban uniós forrásokból, és erről nem szabad elfeledkezni, mert Klebelsberg Kunó gróf óta nem fordítottak ennyi pénzt oktatási infrastruktúrára – persze néhol feleslegesen is. Miért kellett például az egy emeletes falusi iskolákba üvegliftet szerelni? A diákok úgyis a lépcsőn járnak, a méregdrága üvegliftet a takarítónő használja a felmosóvödörrel. De a lényeg, hogy Hiller István minisztersége idején nagyon sok iskolaépületet rendbe hoztak. Addig évente átlagosan 4-5 milliárd forintot fordított az ország iskolafelújításra, a szocialista-liberális kormányzati ciklus végére viszont átadtak 135 milliárd forint értékű beruházást, és még 50 milliárd forint értékű folyamatban volt. Ez egy nagyon nagy eredmény, köszönettel kell elkönyvelnünk, de az igazi fejlesztés tartalmi jellegű: a tanári béremelés. A lényeg az, hogy jó fizetéssel jó képességű, nagy munkabírású embereket hozzunk a pedagógusi pályára. Ezzel a szocialisták is adósok maradtak.
A nemrég lezajlott tüntetés során a tanárszakszervezetek – ellentétben azzal, amit a kormánypropaganda terjeszt –, követeltek ugyan magasabb fizetést, de nem a tanároknak, hanem az iskolai kisegítő személyzetnek, akiknek az alapbére 2008 óta semmit sem emelkedett, ennek következtében mintegy 60 százalékuk gyakorlatilag a minimálbérért dolgozik. A tanárok a színvonalas oktatást ellehetetlenítő centralizáció ellen tiltakoztak. Egyébként magukért is emelhettek volna szót: ha a korábbi és a mostani béreket az infláció tükrében állapítjuk meg, akkor a tanári béremelés valódi értéke 2,5 százalékra jön ki. Ez a béremelés vásárlóértékén meg sem közelíti a kormánypropaganda által reklámozott 40 százalékot.
Ahogy a mostani változtatásokkal kapcsolatos adatok napvilágra kerültek, egyre több kutató veti fel azt az eretnek gondolatot, hogy az egész centralizációnak nem szakmódszertani okai voltak, hanem az a mintegy kétszáz milliárd forint, ami nem maradhatott volna a központi költségvetés számláján, ha továbbra is az önkormányzatok a felelősek az iskolákért. Nem hiszem, hogy ezt feltételezhetnénk.
Az lehet, hogy örömmel vették tudomásul a pénzügyi illetékesek, hogy a központosítás (és más intézkedések, például a 18 évesről 16 éves korra leszállított tankötelezettségi korhatár vagy a szakmunkásképzőkben a minimálisra csökkentett közismereti oktatás, a tankönyv- és taneszközpiacon végrehajtott egységesítés, stb) következtében nem kell annyit költeni az iskolára, mint korábban kellett, de kizártnak tartom, hogy egy kormány szándékosan, nyerészkedési célból tönkretegye az iskolarendszert. Vannak olyan tendenciák, amelyek mögött feltételezhetünk szándékosságot, például a középiskolai elitoktatás egyházi kézbe adása esetében, de azt gondolom, ezúttal másról: egy pedagógiai téveszme áterőszakolásáról van szó, amely mellékesen hajt anyagi hasznot is a költségvetésnek, de amelynek a célja alapvetően ideológiai.
Ha másból nem, ezekből a számokból a változtatások súlyosan káros hatása most már a kormányzat számára is nyilvánvaló kell legyen. A kérdés tehát az: van-e a kormányzatban elég erő és felelősségtudat, hogy levonja a szükséges következtetéseket?
