Matolcsy most kijelölte a feladatot: utol kell érni Ausztriát! Olyan melegség öntötte el a szívemet, mintha sok év után végre hazatántorgó disszidens volnék. Igen, mert végre ismét azt érezhetem, hogy magyar vagyok.
Élénken élnek még bennem az emlékek, amikor gyerekként a Kossuth rádiót hallgatva hol Rákosi pajtás, hol Gerő Ernő közölte valamelyik soros pártgyűlés szószékéről, hogy most már csak egyetlen lépésre vagyunk attól, hogy a magyar dolgozók jobban éljenek, mint a nyugati kapitalizmus kihasznált bérrabszolgái. Valami közbejött, de a remény nem szállt el.
Már kinőttem az iskolapadból, amikor még mindig ez volt napirenden. Talán 1969-ben a Csepel Újság ifjú tudósítójaként az Acélmű egyik pinceöltözőjében kellett megtudnom a vállalat párttitkárától ugyanezt a jó hírt. Ő akkor azt mondta, hogy már csak egyetlen sikeres ötéves terv, és máris a hátsónkat nézhetik majd az osztrákok. Úgy emlékszem, akkor is közbe jött valami...
1990-ben aztán tényleg azt hittem, majd most! A kapitalizmust kezdtük építeni (igaz, közben megszűnt a Csepel Művek, az Acélmű és a szocializmus is), csak az a fránya Ausztria nem került mögénk. Majd még jobban reméltük uniós tagként, aztán 2010 után, a fülkeforr népeként, mert Orbán is megmondta, hogy mi hasítunk, egy gazdasági gyorsnaszád vagyunk.
Most a Matolcsy bizonygatja, hogy a következő évek a felzárkózásról szólnak majd. Az osztrákok éves 2-2,5 százalékos GDP növekedést mi lepipáljuk, igaz a béka hátsója alól indulva, de felzárkózunk! Ha minden jól megy, egy negyed század múlva...
Csak legyen majd kin számon kérni ezt az újabb ígéretet.
