Hogyan válhatna jobbá, élhetőbbé és igazságosabbá Magyarország? Évszázadok óta foglalkoztatja ez a kérdés legjobbjaikat. Egymással nehezen összehasonlítható művekben erre kereste a választ Zrínyi a Török áfium elleni orvosság írása közben, és Széchenyi a Hitel szövegezéskor. Ezen töprengett Kossuth hírlapi cikkei fölé hajolva; Deák, aki az ész- és elvszerű kompromisszumot keresett a Habsburg birodalommal a bukott szabadságharc után; ez foglalkoztatta Jászi Oszkárt, aki olyan szomszédsági viszony kialakításának lehetőségét kutatta a Duna-völgybe, amely esélyt ad a nemzet egészséges fejlődésének. De ezt a listát gyarapítják Bibó Istvánnak a történelmi bűneikkel és melléfogásainkkal szembesítő tanulmányai, ahogyan Hankiss Elemér „Találjuk ki Magyarországot!” mozgalma is, annak ellenére, hogy ez nagyobb részt megrekedt a jó, de kibontatlan ötlet szintjén. Egy biztos: Magyarországot nem találtuk ki. Néhány öntetszelgő közhelynél többre – a magyar tehetséges nép, a magyarok vendégszeretőek, a magyarok leleményesek – nem futotta, és ez is egyfajta látlelet.
A jobb, élhetőbb és igazságosabb ország megalkotása gyakorlatiasabb cselekvéssor, mint gondolnánk. Nem mintha Széchenyit, Kossuthot, Deákot vagy Bibót egy könnyű mozdulattal a történelem fellegjárói vagy ködevői közé lehetne sorolni. Mindannyian igencsak gyakorlatias gondolkodók voltak. Elég, ha csak a modern gazdaság olyan alapvető feltételére utalok, mint a hitelezés szükségességére, amely nélkül nincs beruházás, munkahelyteremtés, gazdasági növekedés, és gazdasági szerkezetváltás. Mindezzel Stefi gróf szembesítette elsőként a hazai uralkodó politikai osztályt, jelezve, hogy a rendi társadalom (vele a nemesség kiváltságai) fenntarthatatlan és folytathatatlan.
A jobb, élhetőbb és igazságosabb ország megteremtéséhez végre rendbe kellene tenni az adóügyeket. Például azzal, hogy a jövedelemadózás ne olyan macska-egér játék legyen, amelyben huszonöt év alatt csak addig jutottunk, hogy az eltitkolt jövedelmek ezermilliárdjai miatt a be nem folyt adót az általános forgalmi, a személyi jövedelem- és a jövedéki adókon keresztül kell pótolni. Az Egyesült Államokban nem utolsó sorban azért olcsó az üzemanyag, mert alig terheli jövedéki adó. Egyszerűen azért, mert a szövetségi államok és Washington is megfelelő nagyságrendű adóbevételhez jut a jövedelemadóból és az áfából. Magyarországon azonban akkor is 154 forintot kellene fizetni egy liter benzinért, ha az üzemanyag beszerzési ára nulla forint volna. A magyar adópolitika megalkotói tudják, ha esik, ha fúj, az üzemanyag jövedéki adója mindenképpen befolyik az államkasszába. Ráadásul ez az adófajta nem kötődik az üzemanyagok változó árához. Ez egyben azt is jelenti – és a tavalyi statisztika ezt bizonyítja –, hogy alacsony üzemanyagáraknál a kereslet felszökik, így jövedéki adóból több folyik be, mint a 400 forintos benzin- és gázolaj árszintnél.
És akkor a lényeg, némi matematikával, alapfokon: tavaly 600 milliárd forint folyt be adóformájában az üzemanyagok után, 300 milliárd a dohányeladásból, és 100 milliárd az alkoholértékesítésből. Emlékezetünkből lassan kihullik – pedig nem ezt érdemli – Horváth András neve. Az egykori NAV-ellenőr meglehetős egzaktsággal levezette, hogy legalább ezermilliárd forint áfát csalnak el az élelmiszeripar jól körülhatárolható cégei. Az adóhatóság a megalapozottnak tűnő feltételezésre a kisujját sem mozdította egészen addig, amíg Horváth András nem lépett a nyilvánosság elé. Majd paródiába illő belső vizsgálat után a NAV saját működését a legnagyobb rendben találta, és légből kapottnak nevezte az áfacsalás gyanúját. A NAV ezermilliárd forint lehetséges adóbevétel mellett úgy sétált el, mint a munkába siető hivatalnok a virágárus mellett.
Az Agrárgazdasági Kutató Intézet 650 és 1200 milliárd forint közé teszi azt az összeget, amely évente be nem fizetett áfaként nem érkezik meg az államkasszába. Ekkora a rejtett gazdaság nagysága az agráriumban. Az erről szóló tanulmányt az agrártárca nem engedte publikálni. Miért? A mezőgazdasági minisztériumnak nem az volna a kötelessége, hogy az állam működéséhez szükséges bevételek előteremtését elősegítse? Költői kérdés.
Az elmúlt években közel 300 milliárd forintot csoportosítottak át a hazai cégek társasági adójukból (tao) sporttámogatásra, így ekkora összeggel rövidítették meg az államkasszát, miközben gyermeteg vita folyik arról, hogy közpénz-e a látványsportok finanszírozására átpumpált adóforint. Ugyan, mi lenne?
A jobb, élhetőbb és igazságosabb ország megteremtéséhez nem volna kis lépés, ha éves szinten az állam nem mondana le 1800-2100 milliárd forint adóbevételről. Ez még egyszeri tételnek is hatalmas volna. Ebből kacagva kifizethető lenne a felsőoktatás 8 milliárdos tartozása, az egészségügy 60-80 milliárdos kiegyenlítetlen beszállítói számlája.
Magyarország jelenlegi nem éppen acélos állapotában is sokkal többre volna képes, ha az adóbevételek behajtása hatékonyabb lenne. Gondoljuk meg: akár csak évi 1500 milliárd többlet forintból mi mindenre futná? Nem újabb stadionokra gondoltam.
