Elmentem, ott voltam a Téren. Elmentem, mert kíváncsi voltam. Kíváncsi voltam arra, hogy lesz-e az a bizonyos „kritikus tömeg”. Ami akkor kritikus, ha ereje van. Ha változást képes létrehozni. Lett! Ott voltam, és élveztem azt, hogy nem vagyok egyedül. Nem vagyok, sőt, nem vagyunk egyedül abban az igyekezetünkben, hogy javuljon, ami rossz. Hogy változzon, aminek változnia kell. Mert, ha nem változik nagy lesz a baj. Ami már most is elég nagy. Élveztem azt is, hogy nem félek. Azt is, hogy mások sem félnek. Azt, hogy az a bizonyos „fortélyos félelem” nem tudott tanyát verni közöttünk. Élveztem azt is. hogy mindenfelől mosolyokat látok. Mosolyogtak a miskolciakra, akik elindították azt, amire már régóta nagy szüksége volt annak a civil társadalomnak, amely eleddig tűrt és remélt. Tűrte, hogy hátán a hatalom kancsukája táncoljon, és remélte, hogy a józan ész egyszer győzedelmeskedik. Ott, és akkor lett vége ennek a türelemnek, az esernyős tízezrek mondták ki puszta megjelenésükkel azon a pocsék, esős délelőttön, hogy „eddig és ne tovább”! Nem hangorkánnal mondták ki, bár az is volt. Az akarat, az igazi emberi, civil akarat megnyilvánulása nem volt hangos. Az igazi társadalomformáló erőt és civil akaratot az a csend teremtette meg, ami eluralta a teret abban az utolsó öt percben. Ennek a csendnek ereje volt. Ráébresztette a rettegőket arra, hogy erősek, ha nincsenek egyedül. Ott álltam a kopogó eső alatt, és élveztem azt a hatalmas és erős csendet, amit régóta hiányoltam. Azt a kimondatlan és kimondhatatlan erőt, ami ebben a csöndben megmutatkozott, és mindannyiunknak erőt adott. Ott, a Téren ennek a csendnek varázsa is volt. Ez volt az, ami reményt adott, hogy élhetek még egyszer olyan országban, ahol a Jog uralkodik, és nem szolgál, sőt kiszolgál. Ahol a Törvényt tisztelik, és nem értelmezik, sőt nem szabják méretre. Ahol az Erkölcstelenséget nem bújtatják a Jogszerűség háta mögé, és ahol „fortélyos félelem” nem igazgat. Ez a csend adott ebben a reménységemben erőt. Ott a Téren.