Elképesztő szabadrúgásokat lőtt (egy Fradi-Újpest kupadöntőt ő döntött el, pedig Csanádi Árpád sérülése után tíz emberrel játszottak a zöld-fehérek), s a tizenegyesei is védhetetlenül zúdultak az ellenfél kapujába. Biztos pontja lehetett volna az Aranycsapatnak, ha nincs az a végzetes SZAC elleni meccs… A legendás Fradi-kapus, Henni Géza kivetődött Óvárira, a lőrinciek csatárára. Rudas becsúszva próbált szerelni, a hálóőr azonban szerencsétlenül védője becsúszó lábára érkezett. Rudas a lábát törte. Dermesztő perceket éltünk át akkor.
Ott voltam a III. Kerületi TTVE pályáján, hogy lássam hosszú hónapok utáni visszatérését. Hol volt már a nagy Fradi?! Szétszedték, a nevét is elvették. A szívemberek, Kispéter, Kéri, Lakat, Mészáros azonban megmaradtak. És persze Rudas, a jobbhátvéd posztján. Súlyos sérülése nyomot hagyott a játékán, de futott, gürcölt, vérét adta volna a csapatáért. Neki is része volt abban, hogy a Fradi nem esett ki az NB I-ből. Szívember volt ekkor is, mint régen, s változatlanul a közönség – micsoda publikum – kedvence maradt. Már nem csak szerették, tisztelték is, és akik látták, tisztelik máig, mint a klubszeretet hősét.
Ha összeállíthatnám azokból, akiket láttam játszani, a legjobb Fradimat, abban Rudasnak bérelt helye volna a jobbhátvéd posztján. Középen Kispéter, Lakat, a balfedezet, Sárosi a center. Ez a csapat már sosem állhat össze, csak emlékezetünkben.
