Egy hónappal korábbi elemzésükben azt írták: „Az elmúlt öt évben soha nem voltunk ennyire közel ahhoz, hogy valódi, az ország életére is hatással levő sztrájk legyen, mint ma. De még mindig messze vagyunk egy általános sztrájktól. Ezt nem csak a „magyar néplélek” akadályozza meg, hanem az is, hogy a közélet iránt aktív társadalmi rétegben a kormánypártok támogatottsága jelentős, azaz egyes követelésekhez még lehet társadalmi támogatottságot szerezni, de egy általános, kormányellenes megmozduláshoz aligha.”
Az elmúlt hetek eseményeinek hatására megerősödtek a tiltakozások. Február 17-én elkezdődött Miskolcon a tömegközlekedési dolgozók sztrájkja, mely pénteken egy, a szakszervezetek szerint ,,szükségmegállapodással” zárult. A volán társaságoknál nincsen bérmegállapodás és - a BKV-hoz hasonlóan, ahol még létszámleépítést is bejelentett a cég - sztrájkbizottság alakult. A MÁV szakszervezetei február 20-ig adtak határidőt a cégnek és rajta keresztül a kormánynak, hogy legyen megállapodás. Demonstrációval fenyegetnek a vízi-közmű-szolgáltatók szakszervezete is és a közszféra meghatározó részében sztrájkhoz közelít a helyzet. Az elmúlt évek tanulsága a hatalmon lévő számára az volt, ha képesek az elégedetlen társadalmi csoportokat izolálni, akkor könnyedén felülkerekedhetnek egy ilyen helyzeten. Ennek három eszköze volt:
* politikai színezetet adni az eseményeknek: azaz aki az elégedetlenkedést szítja csupán az ellenzék „megbízásából” cselekszik. Ez az ellenzék egyszerre lehet belföldi (elmúlt nyolc év akar visszajönni) és külföldi („sorosozás”).
* csoportok megosztása: miután nem homogén tiltakozókról van szó, ezért könnyen lehet találni olyanokat, akik kompromisszumkészebbek és lehet velük tárgyalni. Ezzel csökkenteni lehet az egységes fellépést, belső viszályra adhat okot.
* társadalmi irigység felélesztése: a magyar társadalmon belüli megosztottságra is könnyen rá lehet játszani. Ehhez az kell, hogy az elégedetlenkedők követeléseit béremelési követeléssé kell leegyszerűsíteni. Ebben az esetben: „az adófizetők pénzét nem szórhatjuk” magatartást veszi fel a kormány.
A kormány jól láthatólag a pedagógus demonstráció kapcsán mindhárom eszközzel élt, és úgy ítéli meg, hogy ez elég lesz az események kezelésére. Van a kezükben még egy „kártya”, amit az elmúlt egy évben jokerként használnak, ez pedig a menekültkérdés.
A tiltakozások ellenszere
A kormány próbál egy nagyon leegyszerűsítő értelmezést adni az események kezelésére. A menekültválság és a szerintük hozzákapcsolódó terrorizmus veszélyének növekedése azt követeli meg, hogy belföldi politikai viták ne legyenek. Ez a modernkori népvándorlás, vagy más kormányzati retorika szerinti „háború” nem engedi meg, hogy társadalmi feszültségek legyenek. Ha pedig ez így van, akkor nem lehet pedagógus demonstráció, vagy más területeken sztrájkok. Ezért erőlteti a menekültügy napirenden tartását a kormány.
Az elkövetkező hetek két kérdése, hogy
* politikailag tudja-e a kvázi háborús hangulatot fenntartani a kormány, miközben a mindennapokban semmit nem éreznek ebből a választók. Ha igen, akkor bármilyen elégedetlen társadalmi csoport közönnyel, vagy ellenszenvvel fog találkozni a többség részéről.
* ha a menekültkérdés a politikai napirenden hátrébb sorolódik, akkor a Fidesz elszámította magát és azzal szembesül, hogy könnyelmű módon hagyta elfajulni az eseményeket.
A Policy Agenda szerint ez a politika nagyon kockázatos és arra épít, hogy az elégedetlenkedők csoportjai kifáradnak. A kisebb-nagyobb sztrájkok, demonstrációk után elfogy a lendület és látszat-kompromisszummal lezárhatók az ügyek.
Lett volna más út is?
A Fidesz választhatott volna más utat is a helyzet kezelésére, hiszen kellő időben megkötött kompromisszumokkal megoszthatta volna a tiltakozókat. Eddig is voltak a közoktatásban tiltakozások, amelyek ugyan kevés visszhangot kaptak, de két sztrájkbizottság is alakult már. A kormány eddig képes volt mederben tartani ezeket a követeléseket. A miskolci tüntetés volt a „vízválasztó”. Ekkor ugyanis a kormány már nem alakítója lett a folyamatoknak, hanem magát erősnek érző ellenféllel találta szemben magát. A demonstráció előtt lehetett volna olyan eszközökkel élni, amivel a köznevelési kerekasztal kapcsán próbálkozik a minisztérium. De ez most már nem látszik hitelesnek. Főleg azért, mert nincsenek még olyan kész megoldási javaslatai a kormánynak, amelyekkel hitelesíthetné tárgyalási szándékát. Ennek elmulasztása, a több hetes fáziskésés komoly politikai következményekkel járhat.
Mi várható?
A miskolci, majd a szombati, budapesti demonstrációknak volt két fontos momentuma. Egyrészt nagy tömeget mozgattak meg, másrészt egy időben és egy helyen több társadalmi csoport talált egymásra a követeléseikkel. Időben a következő lépés a közlekedési ágazat tiltakozó akciója lesz (MÁV, Volán), ahol ténylegesen letehetik a munkát a dolgozók (a sztrájktörvény adta kereteken belül), és megmérhetik, hogy mit képesek ezzel kikényszeríteni a cégből, és a vállalaton keresztül a kormányból. Ha a szakszervezetek az ország életére kiható sztrájkot képesek szervezni, az nyilvánvalóan lökést ad a pedagógusoknak, a szociális szférában és az egészségügyben dolgozóknak is.
A kérdés továbbra is az, hogy a kormány politikailag képes-e változtatni eddigi stílusán. Képes-e megegyezni az egyes csoportokkal, ezzel elkerülve azt a hatást, hogy egymás sikeréből táplálkozzanak az elégedetlen csoportok. Ehhez nyilvánvalóan véget kell vetni a tárgyalásokba való külső bekiabálásoknak, a politikai stílusú üzengetéseknek, és minősítéseknek és az egész mögött ott húzódó „majd megunják és hazamennek” hozzáállásnak.
