Francois Hollande leváltotta egyebek mellett korábbi környezetvédelmi miniszterét, aki bírálta őt, a helyére újabb, vélhetően kezelhetőbb hölgyet nevezett ki, de ezzel állítólag csak azt érte el, hogy fölmorzsolta a zöldek pártját. Szakértők más döntéseit is inkább szerencsétlennek ítélnek meg. A kormányátalakítás zajos reklámozása már a bejelentés időpontjában is kétségeket váltott ki, szinte minden jelszó az űrben veszett el, de a bejelentést követő néhány nap tovább táplálta ezeket a kétségeket.
A párizsi sajtóban időközben olyan vélemény is megjelent, mely szerint a változások „igazi nyertese” a távozó volt külügyminiszter, Laurent Fabius, aki kilenc esztendőre az Alkotmánytanács elnöke lehet. Azzal indokolják ezt a felvetést, hogy Fabius megszabadult Hollande elnöktől, akit lebecsült, sőt, egyesek szerint „lenézett”. Ez a különben is kérkedő, dúsgazdag műkereskedő családból származó nagyképű politikus, (Hollande „csak”orvos gyermeke volt) azt tartotta, ez a „senkiházi” elorozta tőle a voltaképpen őt megillető Elysée-palotát. A mindig szuperelegáns Fabius már Hollande beiktatásán azon csúfolódott, hogy az egyébként sem délceg termetű férfiú, gömbölyded alakjával, egyszerű konfekcióöltönyben foglalta el a hivatalát.
Pedig Fabius külügyminiszteri időszaka sem volt sikertörténet. Úgy ítélik meg, hogy az eredményei csekélyek és ellentmondók voltak. Például az Iránnal valamennyire megjavult viszony a javára írható, ellenben Szíriában kudarcok érték, miként Ukrajnában is, ahol Putyin borsot tört az orra alá. Az Európa-politikából pedig Hollande kiszorította őt, magának sajátította ki, sokszor mutatkozott Angela Merkellel, a német-francia tengelyt az EU motorjának állította be. Fabiust az utójáték is balsikerrel fenyegeti. Kérkedett azzal, hogy a tavaly decemberi párizsi klímakonferencia, a csaknem száz ország részvételével megtartott COP21 őt választotta elnökévé, és ezzel a tisztséget elcsaklizta Ségolene Royaltól, a francia környezetvédelmi minisztertől. A megbízatás az év novemberének végéig illetné meg, és a kormányból való távozása fejében azt kérte Hollande-tól, legalább addig őrizhesse meg elnöki íróasztalát.
Sokáig Ségolene Royalt, Hollande elnök korábbi élettársát, akivel négy gyermekük született, emlegették a külügyi tárca örökösének, s bár ezt nem kapta meg, kárpótlásul azonban környezetvédelmi csúcsminiszter lett, a hatáskörébe tartozik minden ehhez kapcsolódó ügy. Ségolene nem állhatta meg, hogy utólag is ne törjön borsot Fabius orra alá. Állítólag elérte a köztársasági elnöknél, hogy ne fogadja el Fabius kérését, akinek ezzel mégis meg kell válnia COP21-es elnöki asztalától. Gunyorosan jegyzik meg, hogy a sznob Fabius kérkedik azzal is, a Quai d’Orsay-én mind jelképes értelemben, mind valóságosan Rolls-Royce kocsit hagy örökül utódára, de maga a márka is divatjamúlt már kissé, másrészt a motorja is erősen köhög, bizonytalan.
Kellemetlen mellékzöngéjük a kormányzati változásoknak az is, hogy mértékadó vélemények szerint az egyébként is szerény minisztercsere akkor lett volna igazán hiteles, ha Hollande kormányfőjétől, Manuel Vallstól vált volna meg, s nála rokonszenvesebb politikust ültetett volna a Matignon palotába. Sokan ekkor hitték volna el azt, hogy őszinték az elnöknek a gazdasági ügyek rendbetételére és a terrorizmus visszaszorítására vonatkozó törekvései, mert a kormányfőt sokan rossz szellemnek tartják. Egyrészt azt a szándékot látják benne, hogy megnyirbálja a még De Gaulle által kialakított államfői hatalmat, minél nagyobb részt kaparintson meg belőle magának, másrészt a szocialista jellegű törekvéseket is fölvizezze.
Az igyekezet kisugározhat a külpolitikára is, de Valls által nem várt eredménnyel. Jean-Marc Ayrault-t, aki a diplomácia új gazdája lett, eredendően meggyőződéses szociáldemokratának tartják számon, és noha a kormányzati fegyelem szerint közvetlen főnökének a miniszterelnöknek kellene lennie, Ayrault ezt a besorolást nem hajlandó elfogadni. Ő állítólag kizárólag az államfőnek kész engedelmeskedni, csakis az ő utasításait fogadja el, őt tekinti kizárólagos főnőkének. De nem adja olcsón Valls sem. Pénteken Münchenből, a biztonságpolitikai értekezletről fegyelmezőn azt üzente haza az új kormánytagoknak, hogy aki belépett, annak tudomásul kell vennie, „az egységet óvni kell, kötelesség a szolidaritás”, nem tette kétségessé, mégis ki az úr.
A szorosan vett francia belpolitika szemszögéből azonban mindez tekinthető, ha nem is mellékesnek, de aránylag másodrendű kérdésnek. A társadalmat, mindenekelőtt a szavazórétegeket, egészen más foglalkoztatja. A romló megélhetési körülmények, az állástalanok magas aránya, az ígéretek ellenére mind katasztrofálisabban alakuló viszonyok. Nem meglepő, hogy az ellenzéki Le Figaro kommentárjaiban a legvadabb jelzőket alkalmazza. A Le Monde viszont, amely igyekszik a különböző színezetű kormányzatok idején is tárgyilagos maradni, nem kíméli a baloldalt sem, bár iránta kétségtelenül mértéktartóbb, ezúttal maga is eléggé komor kedvű.
A L’Obs hírmagazin, amely általában csaknem egyértelműen baloldali meggyőződésű, ezúttal könyörtelen volt. Mintegy kommentárként olyan manipulált fotót közölt, amely azt ábrázolja, hogy Hollande 2012-es első kormányából mára a hozzávetőlegesen negyvenből mindössze tíz miniszter maradt a helyén. Nem éppen kedvező arány. Másfelől a hetilap a kormányátalakítást kommentáló elnöki tévéinterjút is igaztalanul minősítette. Hollande-ot földúltnak, idegesnek állította be, mi több „agresszívnak” a két tévériporter iránt, amit azonban a képsorok egyértelműen cáfoltak. Az államfő a nem éppen higgadt körülmények között is igyekezett tőle telhetően nyugodt és nyájas maradni.
A fölborzolt sajtóvisszhang mégis érthető. A lényeget illetően Hollande mondatai valóban kiábrándítók voltak. A hátralévő tizennégy hónapra reformokat ígért, csupán általánosságban, még a megközelítő tényeket is mellőzve. A munkáltatókat „hajlékonyságra” serkentette, a bérből élőknek biztonságot próbált garantálni. Konkrétum mindebben annyi volt, hogy „majd kellő időben jelentem be döntéseimet. A jelzett reformokkal elmegyek a végsőkig. Elnök maradok megbízatásom végső percéig, jó eredményekre törekedve, nem leszek jelölt csak azért, hogy jelölt legyek”.
Soványka program. Két okból is. A munkanélküliség gyors visszaszorítását ígérni szavahihető szakemberek szerint azért könnyelműség, mert nincs kellő betöltésre váró munkahely. A Le Monde szombati szerkesztőségi vezércikke, tehát nem magánvélemény, azt írta, az államfő újjáépítést ígért, amiből azonban csupán homlokzatkozmetikázás lett, jelentéktelen csinosítás. Politikailag pedig a vélt kiszélesített baloldali többséggel indulni a 2017-es választásokon azért humbug, mert a kormányátalakítás után is a tárcák nyolcvan százalékának (!) élén szocialista politikus maradt.
Emlékeztet a publicisztika arra is, hogy az elnök több ízben is tizennégy hónapi fölkészülési időt említett, ami azért is torz kijelentés, mert a nyári hónapok cselekvési szempontból általában bénák, az őszi nyitány viszont már az igazi kegyetlenül vad választási hadjárat kezdete. Hol késlekedett tehát ilyen sokáig a büszkén beharangozott nyitás?