A magyar demokratikus közvélemény általában a budapesti ostrom február 13-i befejeződésére emlékezik ezekben a napokban. Meg szokás említeni, hogy a budapesti csata egyike volt a világtörténelem legszörnyűbb városostromainak, és ez így igaz. Jó volna, ha minél többet beszélnénk róla, válaszul mindazoknak, akik sosem látják be, hová vezethet egy felelőtlen politika, amely belpolitikai népszerűségért cserébe rettenetes külpolitikai kockázatokat vállal.
A nagyvilág azonban ilyenkor egy másik eseményről beszél: Drezda bombázásáról. A közeledő szovjet csapatok elől tömegek menekültek Németország belseje felé, így Drezda lakossága is többszörösére növekedett. Senki nem tudja pontosan, hányan tartózkodtak a városban ezen az éjszakán. Akik a szövetségeseket háborús bűnösként akarják beállítani, másfél millió emberről beszélnek, valószínű azonban, hogy ennél kisebb a szám. Az tény, hogy a pályaudvarokon, a vásárcsarnokokban, minden lehetséges helyen menekültek ezrei húzták meg magukat.
Drezda fontos vasúti csomópont volt. Jaltában Roosevelt, Churchill és Sztálin megegyeztek, hogy az angol és amerikai légierő bombázásokat hajt végre a Vörös Hadsereg előrenyomulását segítendő. És a Vörös Hadsereg akkor már közeledett Drezdához.
1945. február 14-én este 21 óra 49 perckor egy könnyű vadászbombázó kötelék repült át a város felett, és világító bombákat dobott le, hogy az éjszakában jól látható vörös izzással jelöljék a célpontokat. A náci hadvezetés ezt a berepülést nem tartotta fenyegetőnek, mert észlelték ugyan, de a Luftwaffe gépei nem kaptak felszállási parancsot. A brit bombázók 22 óra 13 perckor támadtak először. Különleges gyújtóbombákat szórtak le, s tűztengerré változtatták a várost. Tragikus módon a második támadási hullám, három órával később, akkor érkezett meg, amikor a környező településekről minden embert mozgósítottak, behívtak a tűzoltásra. Ettől kezdve gyakorlatilag folyamatosan zuhogtak a bombák a lángoló városra. A pincékbe és óvóhelyekre menekült emberek az iszonyú hőség elől felrohantak a felszínre, ahol a füst mérgező gázai ölték meg őket. Másnap amerikai gépek, úgynevezett repülő erődök jelentek meg az égen és szőnyegbombázást hajtottak végre. Összesen 3749 tonna bomba hullott Drezdára, és ennek a kétharmada gyújtóbomba volt.
Senki nem tudja, hányan haltak meg. A fényképek hullahegyeket és totálisan lerombolt várost mutatnak. A történészek becslései 35 ezer és 250 ezer között szóródnak. A történész Ránki György szerint a második világháború legnagyobb bombatámadása történt 1945 februárjában Drezda ellen. "Ebbe az ipari szempontból jelentéktelen városba a menekültek ezreit helyezték el, és a 14 órás támadás következtében 100 ezer ember pusztult el. A város nagy része teljesen leégett. A drezdai támadás borzalmas jelenetei jogosan felvetették a kérdést: vajon indokoltak-e ezek, a nagyvárosok ellen indított, több tízezer polgári halottat okozó bombatámadások.”
Ha a Hannover, Hamburg, Kassel és végül Drezda ellen végrehajtott, egyre súlyosabb légicsapások a náci birodalom kapitulációját eredményezték volna (mint ahogy Japán végül is kapitulált az atomtámadások után), könnyebb volna a válasz, az ember érvelhetne azzal, hogy bár rettenetes áldozatok árán, de sikerült megállítani a vérontást, sikerült véget vetni a háborúnak. Hogy nem így történt, az kizárólag a náci vezetés és ezen belül Adolf Hitler felelőssége, aki kijelentette, hogy „az első világháború végén Vilmos császár öt perccel éjfél előtt tette le a fegyvert. Én öt perccel éjfél utánig fogok harcolni.”
Ez irracionális döntés volt, a szövetséges hatalmak azonban a racionális magot keresték mögötte. A náci propaganda folyamatosan a „mindjárt bevethető” csodafegyverről szólt, és elkészült a V2 nevű nagy hatótávolságú rakéta is, amelyet a logika szerint aligha hagyományos robbanótöltet hordozására fejlesztettek ki, hiszen ahhoz nagyon drága volt. Ez alighanem gondolkodóba ejtette a szövetséges hatalmak vezetőit, akik pontosan tudták, milyen fegyveren dolgoznak Los Alamosban is a tudósok. Azt viszont nem tudhatták, hogy a Werner Heisenberg vezette német atomtudós-csoport hol tart a munkában.
Amikor egy ilyen, emberek ezreinek életéről határozó döntést etikai szempontokból próbálunk megítélni, a valós időből kell kiindulnunk. Abból, hogy a döntéshozók akkor mit tudhattak, milyen alternatívák közül választhattak? Az antiszemiták és a náci birodalom mentegetői szeretik Drezda kapcsán a szövetségeseket embertelennek beállítani. Talán helyesebb, ha azt mondjuk: háború volt, élethalál-harc, és senki nem tudhatta előre, milyen következményekkel jár egy-egy ilyen lépés. A logika azt sugallta, Drezda bombázása véget vethet a világháborúnak. Nem így történt.
A német nép, az egyszerű emberek, a lakosság iszonyatos árat fizetett azért, hogy támogatta Hitlert. Biztos, hogy az áldozatok között nagyon sok olyan akadt, aki nem volt náci, és az is biztos, hogy még a náci érzelműek sem felelősek mindannyian a hitleri állam szörnyűségeiért. De hajlandóak voltak lemondani a demokráciáról, hajlandóak voltak beállni egy uszító vezér mögé, megtették, amit tettek, és végül elégtek azon a máglyán, amit saját maguk raktak.
Egy rettenetes történet tanulsága ez.
