Egyre több a harmadik világháború kitörését latolgató eszmefuttatás. Azon még könnyen túltennénk magunkat, hogy a XVI. századi filozófus, Nostradamus 2016-ra előrevetítette egy Mezopotámiából származó barbár csoport összeütközését a keresztény világgal. Az efféle világégéssel kapcsolatos jövendölések az elmúlt években megszokottá váltak. Az már aggasztóbb, amikor államférfiak és katonai elemzők mérlegelik annak az esélyét, hogy Oroszország és a NATO kerül fegyveresen szembe egymással.
Kiterjedt hadgyakorlatok
A European Leadership Network londoni független elemző intézet már tavaly a nagyszabású orosz és amerikai hadgyakorlatokból azt a következtetést vonta le, hogy a két ország egymás gyenge pontjait teszteli, növelve ezzel a bizalmatlanság légkörét. Oroszország akkoriban az Északi-tengeren, a Krímben, az észt és a lett határ közelében gyakorlatoztatta katonáit, a NATO pedig 22 országot vont be kiterjedt hadgyakorlataiba. Mindkét fél sok ezer katonát vonultatott fel.
Az elemzők a feszültség csökkentése érdekében párbeszédet, és részleges leszerelési intézkedéseket sürgettek. Nem az ő tanácsaikat hallgatták meg a politikusok, hanem a katonai vezetőkét, akik, mint mindig, most is az elrettentésben látják a másik oldal megfékezésének az esélyét. Az elrettentés egyik formája, ha azt kommunikálják, milyen pusztító arzenállal rendelkeznek. Úgy tűnik, e téren könnyű dolguk van az újságíróknak, az amerikai és az orosz média is ontja azokat a híreket, amelyek az újabb és újabb csodafegyverekről tudósítanak. Ennek eredménye az a kommunikációs háború, amely a világlapokban és az interneten zajlik. Máris elérték, hogy senki nem tudja, tulajdonképpen melyik hírnek adjon hitelt, és melyiknek nem. Elveszünk a fegyverek világában.
Nincs olyan nap, hogy a legjelentősebb orosz hírportálok ne számolnának be katonai fejlesztésről, új fegyverekről, fegyverrendszerekről, katonai készülődésről. Ugyanez történik nyugaton is. Beállt a sorba a londoni Daily Mail 1896 óta megjelenő konzervatív lap is, amely tulajdonképpen felvázolta a harmadik világháború forgatókönyvét, amikor annak a lehetőségéből indult ki, hogy az orosz csapatok maximum két és fél nap alatt elsöpörnék az útjukból a NATO-erőket és elfoglalnák a balti államok fővárosait, Rigát, Tallint, Vilniust. A 27 orosz gépesített zászlóaljnak csak nukleáris erőkkel lehetne útját állni.
Az orosz túlerő taglalásában az amerikai lapok is jeleskednek. Mindehhez forrás az amerikai RAND Intézet, amely a Baltikum védhetetlenségét szimulációval igyekezett bizonyítani, és ugyanakkor annak a tarthatatlanságát is, hogy az Egyesült Államok ne állomásoztasson Európában a mainál lényegesen nagyobb haderőt. A fegyverkezésben érdekelt üzleti körök is megteszik a magukét, nem is eredménytelenül. Nem győzik hangsúlyozni annak a szükségességét, hogy emelni kell a katonai kiadásokat, és azokon belül is az Európában állomásozó amerikai csapatok fejlesztésére szánt összeget. Jövőre ez megközelítheti a 3 és fél milliárdot a mostani 789 millió dollár helyett.
Az amerikai „Virginia” különleges anyagból készült
A The National Interest két havonta megjelenő amerikai lap, amely a nyolcvanas évek végén Fukuyama „A történelem vége?” című nagy vihart kavart cikkének közlésével hívta fel magára a figyelmet, mostanában bizonyos értelemben szintén a történelem végét vizionálja. Dave Majumdar, a lap katonai kérdésekkel foglalkozó szerkesztője cikkének már a címe is sokatmondó: „A NATO öt fő fegyverfajtája, amely Oroszországra irányul”. Az elemzés abból indul ki, hogy az amerikai katonai vezetés egyre gyakrabban foglalkozik az Európát veszélyeztető növekvő orosz hadipotenciállal. Az ukrajnai szerepvállaláson kívül a bombázók és az atom-tengeralattjárók Atlanti-óceáni aktivitását sorolja az aggasztó jelek közé. A kalinyingrádi területen tapasztalható erőkoncentráció sem hagyható figyelmen kívül.
Az amerikaiak, akiknek a katonai fölénye még mindig megkérdőjelezhetetlen, szintén nem tétlenek. Csapásmérő atom-tengeralattjáróik uralkodó szerepet töltenek be az Atlanti-óceánon. A haditengerészet fejlesztésére az elkövetkező öt évben 40 milliárd dollárt költenek, ami a világ legütőképesebb tengeralattjáró flottájának a létrehozásához vezet. Kilenc „Virginia” osztályú modern tengeralattjáróval egészítik ki a haditengerészetet, miközben a meglévőket is korszerű fegyverzettel látják el. A tengeralattjárók 12-40 „Tomahawk” rakétával rendelkeznek. A „Virginia” képes a partok közelében, a sekély vízben manővereket végrehajtani, de 240 méter mélyre is lemerülhet, amit különleges fémből készült teste tesz lehetővé.
A Lockheed cég fejlesztés alatt álló „F-35”-s vadászrepülőgépe idővel félelmetes csapásmérő erővé válhat annak ellenére is, hogy nem ez lesz a leggyorsabb, legmanőverezhetőbb és legjobban felfegyverzett gép, viszont tud olyat, amit a többi kevésbé. Szinte láthatatlan az ellenséges radarok számára, és képes olyan célok felderítésére, amelyek rejtve maradnak más vadászgépek előtt. Ezt új harci elektronikája teszi lehetővé. A cikk írója felhívja a figyelmet arra, hogy a vadászgépet az európai terepre teszik alkalmassá.
Mivel Oroszország sikereket mutat fel a korszerű légvédelem terén, különös fontosságot tulajdonítanak az „LRS-B” csapásmérő bombázónak, amelyet mélyen az orosz területen belül vetnének be. Az ezzel kapcsolatos terveket titkosították, annyi azonban tudható, hogy az új bombázóval kapcsolatos egyik követelmény az, hogy nehéz legyen felfedezni. Alkalmassá akarják tenni a kibernetikai harcra, hogy megvakítsa a legmodernebb radarokat is.
A német „Leopárd 2A7” tank továbbra is a NATO egyik jelentős fegyverzete. Bár 1979-ben állították hadrendbe, időközben több fejlesztésen esett keresztül. Ennek eredményeképpen ágyúja sokkal hatásosabban tudja felvenni a harcot az ellenséges páncélosokkal, bár kétségkívül elmarad az amerikai modelltől. Kétséges azonban, hogy a „Leopárd” képes-e megsemmisíteni egy orosz „T-80”, „T-90”-es tankot, nem beszélve a „T-14 Armatáról”. A Boeing „AN-64 Apache” helikoptere jól vizsgázott az iraki háborúban. Azóta sok fejlesztésen esett át, ma már 16 tankelhárító rakétát vihet magával. Egyszerre képes egy egész páncélos század megsemmisítésére.
Az orosz „Armata” tanké a jövő
Ami pedig Oroszország katonai potenciálját illeti, mint már korábban is beszámoltunk róla, a National Interest öt orosz nukleáris fegyverzetfajtát sorolt fel, amitől a Nyugatnak leginkább félnie kell. A „Borej” típusú stratégiai rendeltetésű tengeralattjáró áll a lista élén. A 16 ballisztikus rakétával rendelkező „Borej” az orosz nukleáris elrettentés alapja. A fegyverzetéhez tartozó „Bulava-30” interkontinentális rakéta különösen veszedelmes: tíz nukleáris robbanófejével 11 ezer kilométer távolságra képes csapást mérni. A National Interest a „Jaszeny” típusú atom-tengeralattjárót, továbbá az „Iszkander” rakétakomplexumot is a leginkább fenyegető fegyverzetek között tartja számon.
Különböző nyugati források, különböző orosz fegyverekről állítanak ki jó bizonyítványt. Hol a rendkívüli manőverekre képes ötödik generációs „Szu-35” vadászgépet, a torpedókkal, szárnyas-rakétákkal felszerelt „Amur” dízelmeghajtású tengeralattjárót, a „T-90C” tankot, hol a hangsebességnél gyorsabb „P-800 Oniksz”, hajók ellen bevethető rakétát említik. Az orosz hírportálok a 2600 kilométer sebességű „Szuhoj T-50” ötödik generációs vadászgép különleges adottságairól regélnek, amely gyakorlatilag észrevétlen marad a radarok számára, és az ellenséges gépeket már 300 kilométer távolságból felismeri.
Új sláger az 50 tonnás 25 kilométeres sebességgel támadó „Armata” tank, amelyet oly sok titok övez, hogy már a gyéren csordogáló hírek is izgalmat keltenek. A szokatlan elrendezés önmagában is érdekes, a személyzet egy biztonságos, megerősített kamrában ül, onnan vezérlik a lézerirányítású rakétákat, a páncéltörőket, gránátvetőket, a toronygéppuskát, a lángszórót. Idővel teljesen automatizálják, és személyzet nélkül távirányítással működtetik.
És akkor még nem szóltunk a Szíriában bevetett „Kalibr” típusú csapásmérő robotrepülőgépekről, amelyeket a Kaszpi-tengeren állomásozó kisebb korvettekről indítottak útnak; irányító központokat, lőszerraktárakat, kiképzőtáborokat semmisítettek meg. A hat méter hosszú „Kalibr észrevétlen a radarok számára. De beszélhetünk a „KAB-500”-as légibombákról, amelyek rakétaállás betonfalait törték át. Ezek a légibombák orr-részükben televíziós irányítóberendezéssel rendelkeznek, amely folyamatosan korrigálja a repülési pályát. Másfél méter betont is áttör, tíz méter mélyre hatol a talajba. Sebessége meghaladja az ezer kilométert. Akár 17 kilométer távolságból is érzékeli a célt.
Miután sok oldalról jól megijesztettek bennünket, tudatában kell lennünk, hogy egy nukleáris összecsapásnak a hiteles politikusok kevés esélyt adnak. A pusztítás olyan méretű lenne, amely kizárná azt a lehetőséget, hogy bárki győztesnek kiáltsa ki magát. Az erőteljesen fegyverkező Oroszország vezetése is tisztában van korlátaival, és azzal is, milyen ütőerőt képvisel az Egyesült Államok. Nem is a szándékosan elindított háború veszélye nagy, hanem a véletlenszerű összetűzésekből származó láncreakcióé. Idegesítően sokszor és sok területen tesztelik egymást a nagyhatalmak.
Szíria is olyan terep, amelyen könnyen összeütközésbe kerülhet egymással a NATO és Oroszország. De azt sem tudhatja senki, milyen veszélyeket rejtenek azok a manőverek, amelyeket orosz harci gépek idegen területre való berepülései, vagy tengeralattjáróik partközeli puhatolózó kísérletei okoznak. Csak remélni lehet, hogy a növekvő veszély a döntésképes politikusokat arra ösztönzi, hogy ne a harctéren keressék a kiutat ebből a kusza helyzetből.