Nem "zsidó szemüvegen" keresztül olvastam az újraindított Tények és tanúk sorozat második darabját, Zimándi Pius naplóját, mégis számomra vitathatatlanul az első tanulsága a könyvnek, hogy az olvasottak alapján majdnem teljesen eredménytelennek nevezhető a magyarországi zsidók asszimilációja. Annak ellenére, hogy olyan, e tekintetben reményteljes korszak vezette be, mint a kiegyezéstől az első világháború elejéig-végéig tartó.
Hiány és hiányérzet
Az első világégés (magyar) drámája, a Tanácsköztársaság hamis interpretációja és a trianoni trauma külön-külön és együtt is odavezettek, hogy az azt megelőző félévszázad asszimilációjának eredményei pillanatok alatt semmivé váltak. Egy vesztes nemzetnek ellenséget kellett találnia. És tudjuk, aki keres…
A két világháború között a Monarchia arany évtizedeihez mérten már sokkal rosszabb körülmények között folytatódhatott a megakadt asszimilációs folyamat. Ezt egyszerre jellemezte a numerus clausus és az a tény, hogy a hazai gyáripar, jogász-, újságíró-, orvos- és bankszakmában, valamint az alkotóművészek körében nagy számban képviseltették magukat a zsidók. Mindez a visszaszorításukra tett erőteljes kísérleteket igazolta. Mégis alapvető hibája az ilyen típusú gondolatmeneteknek, hogy zsidó és magyar kettősségben láttatja a vélt és valós társadalmi folyamatot. Holott mindazok jelentős része, akiket a zsidó kisebbséghez soroltak, szinte teljesen elvesztette ez irányú identitását. Nem lehet ott kisebbségi és többségi társadalomról beszélni, ahol a kisebbség nem tartja magát kisebbségnek. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a nacionalista hangszerelésű ideológiák ezt adottságnak tekintik. A helyzet alighanem ennél is súlyosabb: a többségi társadalom mindig és folyamatosan számon tartotta, ki a zsidó, és ki nem. Ez is vezetett oda, hogy a legkiélezettebb helyzetben a zsidókat kitessékelték a nemzetből. Hogy mindez hova vezetett, ismeretes.
Aligha az utólagos történelmi tudás miatt maradt bennem komoly hiányérzet Zimándi Pius könyvét olvasva a holokauszt magyarországi ábrázolásának elmaradásában. A jelenséghez két irányból közelíthetünk. A naplóíró azt jegyzi fel magának, amit látott, megélt és megtapasztalt, ezek között osztályoz és válogat. Az általa fontosnak vagy fontosabbnak tartottakat feljegyezte, a kevésbé lényegeseket nem. A huszadik századi magyar történelem infernóját nagyobb részt Gödöllőn átélő tudós szerzetes nem vagy alig érzékelt valamit az összegyűjtött és gettóba zárt vidéki zsidóság szenvedéseiből és megaláztatásából. Olyan élménye sem volt, amilyen Márainak, aki vonatról látta azokat a Budapest környéki téglagyárakat, ahol a haláltáborokba vagonírozás előtt összegyűjtötték a zsidókat.
Az 1943-1944-es naplóban leírtak különös irodalmi utóélete, hogy e táborok egyik foglya, az akkor kamasz Kertész Imre hálás szívvel gondolt arra évtizedekkel később olvasva e sorokat („A deportálások színhelye nem Mezopotámia, hanem a környékbeli téglagyárak (…)”, hogy Márai legalább látta őket. Vele szemben Zimándi, bár tud a vidéki zsidóság deportálásáról, humanizmusa csak addig terjed, hogy helyteleníti az eljárást, és nem ért egyet a zsidó vagyonok kisajátításával. Márai ugyanebben az időben ugyanarról egészen másként fogalmazott. „Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni.” Vagy így:„(…) a magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől.” A legkeserűbben: „Az ember, ez a járvány.” Az utóbbi megfogalmazásban ott lappang Vörösmarty az „emberfaj sárkányfog-vetemény” meghatározása, aligha véletlenül. A fenti mondatokat Márai egymást követő napokon jegyezte le. Vagyis nem egy közel ötszáz oldalas kötet innen-onnan összegereblyézett idézeteivel kívánom alátámasztani, hogyan reagált a polgáríró az akkor már zajló deportálásokra.
Elfogultság és kritikátlanság
A másik közelítési irány, hogy Zimándi Pius felháborodása visszafogott maradt a zsidók tömeges jogfosztásának apokaliptikus kiteljesedésekor. Tudott a vidék előbb gettókba zárt, majd néhány hét alatt elszállított zsidóikról. Különös naivitás kellett ahhoz, hogy arra gondoljon, ez a több százezer ember valaha is visszatérhet otthonába. Itt a kognitív disszonancia tartományába érkezünk, ahol a megmagyarázhatatlan is megmagyarázhatóvá válhat, ha úgy akarjuk.
Zimándi Pius István jászóvári premontrei szerzetes művelt, széles látókörű, sváb gyökerei ellenére teljes mértékben asszimilálódott (ha erőltetjük ezt a fogalmat, ha nem), meggyőződéses jobboldali, konzervatív, Horthy feltétlen híve, akinek éppen a felsoroltak miatt más a nézőpontja, mint a korszak olyan krónikásainak, amilyen Márai Sándor, Fenyő Miksa vagy Gyarmati Fanni. Vitathatatlan, amit a kötet utószavában Ungváry Krisztián állít: a felsoroltak vagy „baloldali indíttatásúak, vagy a ’keresztény középosztály’ kultúrájával szemben komoly kritikát megfogalmazó személyek”. Zimándi Pius tőlük való különbözősége, egyedisége főként ebben ragadható meg.
Világlátásából és politikai meggyőződéséből vajon mennyire következik, hogy kritikátlan Horthy politikai teljesítményével szemben? Nem könnyen megválaszolható kérdés. Olvasás közben világossá válik, hogy kritikátlansága nem hermetikus, de rendkívül óvatosan adagolt. Horthy személyét érintő bírálatot hiába is keresnénk a kötetben. Zimándi Pius keserűséggel a hangjában szűrte le, hogy az egykori német csatlósállamok kiugrási kísérletei többnyire sikeresek voltak (a legdöntőbb ebből a szempontból a román), ellentétben a magyarral. Sejtetni engedi, hogy ennek a fajta politikai és hatalmi tehetetlenségnek (hozzátehetnénk: tehetségtelenségnek) bizonyára mélyebb mentális és kulturális okai is lehetnek.
A kortárs számára – és a naplóíró szerzetes is számba vette – a románok sikeres és a magyarok sikertelen akciója előrevetítette, hogy a bécsi döntések nyomán visszacsatolt országrészekből egyetlen négyzetcentiméter megtartására sem lehet remény, noha a területi osztozkodás forgatókönyvei ekkor még lezáratlanok voltak. A második világháború vége felé ez központi kérdés volt. Ebből az is következhet, hogy nem eleve elrendelésként kellett tekinteni a korábban megszerzett területek elvesztésére. A „győztes mindent visz” logikája attól lett érvényes, hogy a románok 1944 nyarának végétől a szovjet, a magyarok 1945. április elejéig a német oldalon harcoltak. A Szovjetuniónak ilyen körülmények között nem lehetett indoka nagyvonalúnak lenni Magyarországgal.
A szerzetes-naplóírónak az utolsó háborús év legelején (1944. január 3-án) egy hosszabb elmélkedő bejegyzésében kérdő mondat formájában veti fel a Horthy-rendszerre vonatkozó legfontosabb dilemmát: „Sőt, talán maga a Trianon-elleni politikánk sem volt reális?” A mögötte álló negyedszázad politikájának egészét meghatározó fundamentumára kérdez rá, és megsejti, hogy a határrevíziós politika kiindulópontja maga volt a tévedés. (Nem az a kérdés, hogy volt-e benne igazság.) Döbbenten szemléli Szálasi országlásának mindennapjait, szomorúan konstatálta, hogy bár a többség nem ért egyet a hungarista-nyilas uralommal, de nem tesz semmit ellene, hanem hallgat. Legjobban – ezt éppen maga emeli ki – a hadseregen csodálkozik: „Fegyver van a kezében, és meggyőződése ellenére hagyja magát a vágóhídra vitetni” – írta le. Kétségbeesett higgadtsággal állapította meg, hogy egységes magyar közvéleményről beszélni sem lehet ezekben a „sorsdöntő időkben”, amely a németekkel és a Szálasival szembeni szembefordulás kiindulópontja lehetne. A nyilas vezető a konzervatív naplóíró számára megvetett politikus, akivel a legcsekélyebb együttműködés is képtelenség. Nem lát benne mást, mint az elhúzódó magyarországi harcok miatt újabb tízezrek haláláért felelős embert, akinek a pillanatnyi hatalom megtartásáért semmi sem drága.
A nyilas paranoia fogságában
Egészen erős kontúrokkal rajzolta meg – ezért is fontos kordokumentum a könyv – a Szálasi nevével fémjelezhető időszak eszement mindennapjait. Ez a politikai garnitúra az elkerülhetetlenül bekövetkező bukásig tartó nyúlfarknyi időszak alatt úgy tette-vette az ország ügyeit, mintha legalább ezer esztendőre rendezkedne be. A politikai paranoia egyik formája ez. Ahogyan a kor rádiójának és újságainak ténykedése is. A napló segít megidézni ezeknek az időknek a sajtótörténetét. (Életrajzi érdekesség: Szálasi ugyanúgy Kassán született, mint Márai, és abba a kőszegi katonai alreáliskolába járt, amelyikbe Ottlik Géza. Előbbi esetében három, utóbbinál tizenöt évvel korábban. Márai a nyelvi töredezettségre épülő, egyik legborúlátóbb művében, az 1947-ben megjelent Európa elrablásából egy idevágó idézet: „Ez a nyelv, amelyen Arany írt és Szálasi beszélt.” Nem igényel kommentárt.)
„Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem pusztulását. Ha túlélem, megírom” – fogalmazott naplójában 1944-ben Márai. Zimándi Pius István is ezt az utat választja, még akkor is, ha a megvalósítás némileg különbözik az íróétól. Márai hosszú évekkel később gyűjtötte össze és adta közre idevágó emlékeit, és ebből született meg a Föld, föld!... A szerzetes tanár Budapest utcáit rótta a szövetségesek bombázásai után. Leírta a pusztítást. Utcákat, épületeket nevezett meg, amelyek romba dőltek, emberi-családi tragédiák távirati stílusú megörökítője lett. Testközelbe hozta a bombázások nyomán összeomló fővárosi tömegközlekedést (villamos sínek rongálódtak meg), a pályaudvarok pusztulását. A lőporszagú budapesti levegőben azonban mást is meglátott: így az 1944 június elsején nyílt Könyvhetet, ahol Nyírő József Néma küzdelem című friss munkája a legkelendőbb, és látta a tömegben a „mosolygós gyermekarcú” Németh Lászlót, aki – tehetjük hozzá – az 1942-ben kiadott Kisebbségben című kötetével és a második szárszói konferencián (1943) elmondott előadásával olajat öntött a magyar-zsidó együttélés kérdésének tüzére. A „gyújtogató, csóvás ember” mintha mit sem sejtett volna arról, hogy ez a viszony a történelmi tragédia előszobájában toporog. A pokol kapui 1944 tavaszán megnyíltak.
Hatszázezren vesztek oda
A rettegett és várt oroszok Márai és Zimándi Pius egyaránt törekedett elfogulatlanul tekinteni a Magyarországra érkező szovjet katonákra. A huszadik századi magyar emlékezésirodalom egyik legjelentősebbjében, a Föld, föld!.. első száz oldalán foglalkozik szorosan ezzel a témával. Az évtizedes rémhírek ellenére a háború mihamarabbi befejezése miatt mindketten várták az oroszokat, akikről eleinte kellemes tapasztalatokat gyűjtöttek. Ez az élményanyag az eltelt idővel arányosan mélyült, rétegződött, és olyan egyenlegbe rendeződött, amely egyszerre foglalta magába a nagylelkűséget, a segítőkészséget, az erőszakot, a rablást, a kulturálatlanságot.
A naplóírók pontosan tudták, hogy háborús helyzetben nem lehet erkölcsi patikamérleget használni az ítélet-, de legyünk szerényebbek: a véleménymondáshoz. Jellemző esetet idézett fel Zimándi Pius az egri érsekről, Czapik Gyuláról, aki elment az orosz városparancsnokhoz, kérve „kíméljék meg a várost a fosztogatástól és a nők meggyalázásától. Erre állítólag a városparancsnok elővett egy fényképet: 16 éves lányt ábrázolt. Azt állította, hogy a lánya volt, akit a magyar és német katonák meggyaláztak, és aki ezért öngyilkos lett.”
A többi néma csend. A naplóírásnak is megvan a maga csendje. A városparancsnoknál tett látogatás utóéletéről nem szólnak a feljegyzések, mégis átkozottul könnyű kitalálni, mi történhetett ezek után az érseki városban.