Gyerekkoromban édesapám egyszer hazahozott egy vékony, száraz nyélen imbolygó fehér pamacsot. Ez a magyar gyapot, mondta. 1954-55-ben lehetett, Rákosi akkoriban adta ki az utasítást, hogy gyapottermelő nagyhatalom legyünk. És ha ő mondta…
Ha egy januári reggel arra ébred Orbán Viktor, hogy kellene tennie valami emlékezeteset, megvakarja a buksiját, felhívja gyorsan Lázár Jánost, ugyan már süllyesszék a föld alá a Nyugati pályaudvarra vezető síneket, zárják be a Délit, a helyén legyen parkoló vagy valami más. A Nyugatiba vezető sínek fölé ültessenek egymillió (!) fát, igen, legyen ott egy erdő. Ezzel kihúzzák a szőnyeget azok alól a zöldek alól, akiknek nem tetszik a kedves vezető másik ötlete, miszerint a Ligetet be kell építeni mindenféle épületmonstrummal, s majd odacsődülnek a múzeumainkra kíváncsi külföldiek.
Lázár összevágja a bokáját, riasztja az embereit, azok is gyorsan bólintanak. Miért is ne? Ha a miniszterelnök így akarja… Február közepére meglegyen a döntés, meg a tervek? Meglesznek! Néhány tízezer ember napi közlekedése kissé „döcögősebb” lesz? Majd megoldják maguknak. Örüljenek a fáknak, a parkolónak, úgyis mindig panaszkodnak a hiányukra.
Kézzel-lábbal tiltakozik a Magyar Mérnöki Kamara Közlekedési Tagozata, hogy a talán legforgalmasabb budapesti főpályaudvarok – a Nyugati és a Déli – átalakítása őrültség. Olvasom, a Déli bezárást le is vették napirendről, de a Nyugati ügye még függőben van. Az, hogy a város szívébe érkező vonatokat a felszín alá akarják vinni, műszakilag talán megoldható, bár olyan tetemes költségekkel jár, ami nincs arányban a hozadékával.
De ha Orbán azt mondja, akkor az nem kérés…
