Az ősemberek fegyverének régészeti vizsgálata szerint mintegy kilencezer évvel ezelőtt nagy változás zajlott le a történelemben: létrejött a háború. Korábban is voltak konfliktusok a törzsek között, azt némi gyilkolászás után így vagy úgy lerendezték, és a férfiak visszatértek a vadászathoz, fegyvereiket ismét az állatok ellen fordították. De kilencezer évvel ezelőtt, valószínűleg a törzsfők kíséretéből létrejött egy elkülönült csoport, amelyik már nem foglalkozott az állatokkal, hanem üzemszerű főállásként csak embereket ölt. Megszületett egy új szakma: a katonaság. Létrejött a hadsereg, a jól kiképzett, jól felszerelt és bőségesen megjutalmazott férfiakból álló, távoli területeken is bevethető, hódításra és elnyomásra használható fegyveres alakulat. Az ő munkaeszközeik különböztek a vadászokétól, példának hozható a legnagyobb tisztelet övezte fegyver, a kard. A kard és a pajzs nem nagyon használható oroszlán ellen, ezek a szépséges szerszámok csak a másik, nyilván szintén kardot és pajzsot viselő felebarátunk ellen bevethetők.
Legalább kilencezer éve álmodunk egy olyan világról, amelyikből ezek a délceg harcosok, nagyszerű daliák - és más hízelgő jelzővel feldíszített emberölő szakmunkások - eltűnnek, és visszaáll az édeni állapot, amikor a barlangi medve volt a legvérengzőbb lény a Földön. Az emberi elme végül is nagy nehezen feltalálta a háború ellenszerét, erre körülbelül a polgári időszámítás kezdete előtt nyolcszáz évvel került sor és úgy hívják: birodalom. A legsikeresebb közülük a mi Európánk előképe, Róma. És gondoljunk bármit a gladiátorjátékokról, Caliguláról és Néróról, az az igazság, hogy mintegy ötszáz éven át nem volt belső háború; és ez kizárólag annak köszönhető, hogy nem nemzetállamok uralták a mediterraneum világát, hanem egy birodalom. Amikor Attila dicső hunjainak sikerült akkora csapást mérni a civilizációra, hogy az megroppant, és aztán néhány év múlva összeomlott, újrakezdődött a szívünkhöz oly közelálló nemzetállami lét, és öltünk, öltünk, és öltünk évszázadokon át...
Nem volt olyan huszonöt év Európa történelmében a Nyugatrómai Birodalom bukása óta, amikor valami véres háború ne zajlott volna, szinte napjainkig, pontosabban az Európai Unió létrejöttééig. Annak, hogy kontinensünkön 70 éve nem volt nagy háború, először a Pax Americana volt az oka, utána pedig a különböző fejlődési fokozaton át kibontakozó integráció. Ésszel belátjuk óriási dolog ez, érzelmileg viszont utáljuk.
A nemzetállam a letelepedés pillanatától problematikus, mert határait az egy nyelvet beszélő népesség határozza meg, nem a gazdasági logika. Az a jó állam, amelynek a területe nagyjából egybeesik a belső piac területével. Vegyük példának a Kárpát-medencét: ideális terület volna egyetlen államalakulat számára; de nem egy állam működik itt, hanem hét, amelyek aszerint szerveződnek, ki, milyen nyelven beszél. A nemzetállam gazdaságilag rossz konstrukció és egyben a háborúskodás örök forrása. Az alternatíva, a birodalom azonban egyik nemzet uralmát jelenti a másik felett, úgyhogy hiába teremt békét és jólétet, eb ura fakó, utáljuk.
Az Európai Unió egyesíti az önkéntességet és az ésszerű nagyságot, de ingatag építmény. Nincs központi centrum, amelyik vezérelné. Ha az ember felhívja telefonon az Uniót, a vonal túlsó végén nincs egy király, vagy császár, vagy nagy hatalmú elnök, aki felvegye a kagylót. Nincs egy nagy létszámú eurokrata réteg sem, amely érdekelt volna az Unió fennmaradásában. Nincs közös gazdaságpolitika, emiatt a németek kénytelenek fizetni az abszurd görög államháztartás deficitjét. Ezer feszültség feszíti és senki nem tudja, hogyan lehet ezeket jól kezelni, mert járatlan utat járunk: megpróbáljuk működtetni a birodalom előnyeit a nemzetállamok önkéntes társulásában. Ez csak akkor sikerülhet, ha senki nem azt keresi, hol és miképp lehet kihasználni egy-egy veszélyes helyzetet, hanem miképp lehet megoldani azt.
Van nekünk tehát egy csodaszerünk, amire az emberi történelemben példa eddig nem volt, az önkéntes alapon szervezett mikrostruktúra, az Európai Unió, amely gazdaságilag finanszíroz, infrastrukturálisan fejleszt, garantálja a békét és a stabilitást. Ha van most elemi nemzeti érdekünk, akkor az éppen az Unióhoz való igazodás.
A nemzetállami öntudatot nagyon könnyű feltüzelni. Ilyesmire elsősorban Kelet-Európában látunk példát (és kisebb mértékben, de Nyugaton is.) Akit zavar, hogy az Európai Unió a támogatásért, védelemért és fejlesztésért cserébe polgári jogrendet kér, számos trükköt bevethet az Unió ellen; ha más nem marad, lehet mondani, hogy Brüsszel betiltja a pálinkafőzést, a görbe uborkát, a méztermelést, a máktermelést, „szándékosan tönkretesznek minket ezek”.
Állítólag egy stewardess így köszönt el egy közel-keleti országba leszálló gép utasaitól: akik a helyi időt szeretnék beállítani, forgassák vissza az órájukat háromszáz évvel. Ha megbukik az Unió, talán kilencezer év óta remélt álmot veszítünk el. A jövő magyar történészei majd óvatosan becsukják ezen a ponton a kódexeiket. Ráírják: volt egy esélyünk, hogy megszabaduljunk a kilencezer éves lidércnyomástól, a háborútól és a szegénységtől. Hogy mit írnak a következő oldalra, az a közeli jövő titka.
