Megdörzsöltem a szemem, jól látok-e? A Le Monde egyik közelmúltbeli számában, a rangos vélemény rovatban, Benoit Hopquin, az újság egyik vezető cikkírója, azzal a címmel fejtegette gondolatait, hogy Istennek végül is mi köze az egészhez? Hangulatosan, mondhatni ügyes fogással indít, ravaszul, akár valami bulvárlap. Párizsban, egy szombat délelőtt mászkált egy metró bejárójánál, és arra figyelt föl, hogy egy nyakkendős, jól öltözött fiatalember, szerény ruhába bújt nőszemély társaságában röplapokat osztogat a Jehova tanúi nevében. Azt ígéri, hogy a paradicsomba jut, aki elolvassa szövegüket. Szerzőnk sétál tovább, és az egyik nagy piacnál két szakállasba ütközik, akik mecset építésére gyűjtenek pénzt, nem messze tőlük pedig egy asztalkán muzulmán fátylakat kínálnak. Végül éppen vége a zsidó szombatnak, kisebb tömeg a Hyper Cachernél az egy éve történt vérengzés áldozataira emlékezett. Egy férfi odalépett azokhoz, akiknek a fejét nem födte kipa, a rituális sapkácska, és az adventisták nevében nyújtott a kezükbe cédulát azzal a szöveggel, „A béke legyen veled”.
A cikk témája is meglepett, még inkább az újság, amely közölte. Szóvá tette, egészséges-e laikus államban, amely szigorúan tartja magát az egyházak és az állam szétválasztásához, a világnézeti semlegességhez, hogy annyi évtized után Isten megint megjelent az utcákon, beavatkozni törekszik a békés polgárok mindennapjaiba, nem marad a szent épületek falai között? Értem én, hogyne érteném, hogy korunk egyik legjellegzetesebb jelenségéhez szól hozzá Hopquin úr, amely azért elsősorban a muszlim közösségek sajátja, agresszíven feszültségeket szítani, tudatosan földúlni a társadalmi békét. Nem a szóvá tett jelenség lepett meg, inkább az újság, amely ezt a véleményt ilyen - mondhatni hasonlóan kihívó - szándékkal publikálta. A Le Monde-ot ugyanis éppen hat évtizede egy mélységesen katolikus férfiú, Hubert Beuve-Méry indította útjára, akit egy másik igazán hívő politikus és katonatiszt, Charles de Gaulle tábornok ösztönzött, tegye jóvá a német megszállás alatt eltévelyedett nagy európai hírlap, a Le Temps elzüllését. Ez az újság eredendően ugyanazt a szellemiséget képviselte, mint ma a Le Monde, a becsületet és a tárgyilagosságot, ezért is alakult úgy, hogy HBM De Gaulle egyetértésével a Le Temps gótikus betűit biggyesztette címoldalra. És féltőn őrizte évtizedeken át mélységes hívő léte ellenére, hogy következetesen ragaszkodik a Köztársaság laikus szellemiségéhez, noha maga meggyőződéses hívő, mégis szigorúan betartja a vallás és a politika szétválasztását.
Gondolom a Le Monde, amely HBM halála után kivétel nélkül olyan férfiakat, (és eddig egyetlen asszonyt) választott a redakció élére, aki bölcs megfontolással tartotta magát ehhez a gondolathoz. És aligha véletlen, hogy éppen e napokban adta közre az újság a Hopquin publicisztikáját, amikor úgy ítéli meg, egyetemes világveszélybe torkollhat az a hangulat, amely Kölnben csaknem vészes tragédiába fordult a migráns-dráma folyományaként. Igen, egyáltalán nem mellőzhető körülmény, hogy a veszély ma mindenekelőtt a fanatikus muzulmánságból fakad, de párizsi kollégánk januári szombati élménye azt igazolta: félelmetesen terjed, más hiteket, közösségeket is fertőz. Isten az utcán - Hopquin szerint - komoly fenyegetés. Történelmi távlatban emlékeztet rá a szerző, hasonlatos a 20. század elejéhez, amikor úgynevezett szabad gondolkodók, nyersebben elvadult ateisták, szintén megszállottan az utcákon harsogták jelszavaikat. Hogy később aztán ez csillapult, törvényes keretek közé szorult, az a demokrácia érdeme.
És akkor térjünk haza, nem szorosan kizárólag Közép-Európába, nem is csak hozzánk, Magyarországra, hanem legszűkebb környezetünkbe. A Le Monde cikk hatása azért is borzolhatott föl egyeseket, mert éppen napjainkban, Brüsszelben az Unió kénytelen foglalkozni azzal, aminek Magyarország és Lengyelország egyaránt színhelye. Két, egyformán magát mélységesen kereszténynek valló párt lelki terrorral - igen, lelki terrorral! - igyekszik tűzzel-vassal érvényt szerezni nézeteinek. Sutba dobja a republikánus eszme egyik alappillérét, a laicizmust, a vallást kötelező gyakorlattá akarja tenni, napirenden tartani ott is, ahol nincs helye. Teljesen mindegy, hogy Varsóban olyan fanatikus katolikus erőszakolja ezt, aki állítólag csak „másol”, Felcsúton pedig olyan protestáns, aki nem kevésbé diktatórikus módszereket alkalmaz. Az eredmény ugyanaz. Kaczynski még ellenzékben volt, amikor már a Fidesz vezette kormányzati tévécsatornák "benéztek" olyan helyekre, ahol a vallási szertartásoknak a pártatlan közvetítésén kívül semmi keresnivalójuk, a híradókba is befurakodtak agitációs vallási elemek. Hasonlóképpen, mint az iráni ajatollahoknál, műsorvezetők ájtatosan győzködnek a hitre, miközben mellőznek elsőrendű nemzetközi eseményeket.
A Le Monde kétségtelenül európai szellemiséget képvisel, a meggyőződéses katolikus Beuve-Méry hagyatékát fejleszti tovább, így figyelmeztetésének minden gondolkodót töprengésre kellene késztetnie. A veszélynek még csak az első jeleit észlelhetjük, de ha nem állunk a sarkunkra, még nagyobb bajok várhatnak ránk. És akkor, itt nálunk módszeresen a német evangélikus lelkész leánya az egyik „fő gonosz”.
