Ha veri a gyereket a tanár a mai iskolarendszerben, akkor legalább következetes, mondta boldogult egyetemista koromban a pedagógiát tanító Vankó Ildikó. És eljátszatta velünk órán azt az oktatási rendszert, amiből a felsőoktatási intézménybe érkeztünk. Vagyis a három padsoros, porosz utas oktatási módit, amiben a tanerő a dobogón ágál, a diákok bambulják őt, vagy se, de a lényeg, hogy ebben a frontális elrendezésben azt kell visszapöfögniük, ami a dobogó magaslatából szól hozzájuk. Vagyis a diák és diák közti kommunikációra, az önálló kezdeményezésre, a személyiségek sokféleségére nem épít a hivatalos iskola, és ha netán próbálkoztak ezzel valahol, akkor azóta jól a fejükre ütöttek. Sok tekintetben monopolizálták a tankönyvkiadást, egyen tankönyvből jobban lehet egyen embert nevelni, mint többféléből. Most képzeljük el, hogy netán lenne olyan nebuló, aki valami pokoli figyelmetlenség révén nem olyan tankönyvet kap, amiben benne van az az egyetlen helyes ideológiát sugalló kép, amiben felcsútos pólóban feszít korosztályának illusztris tagja, akkor netán ez a szerencsétlen félrenevelődne. Egyértelműen tudható a követendő eszme, és naná, hogy erre kell nevelni, hiába ágálnak növekvő számban rebellis tanárok, szülők, diákok is, majd jól megunják és hazamennek.
A kultúra emberei között vannak még rebellisebbek náluk. Még olyanok is előfordulnak, akik vitatni merik pártunk és kormányunk igazán egyértelműen követhető irányvonalát, állami hirdetésekben is tökéletesen világos üzeneteit, és abszolút vitathatatlan cselekedeteit, amelyek csak pozitívumot eredményeznek, amit még napnál is világosabban meg is fogalmaznak számunkra. Sőt! Mit vitatni! Még vannak olyanok is, akik arra vetemednek, hogy elleneznek bizonyos dolgokat, amikre csak vigyázzállásban, helyeslően kéne bólogatni. És ezek után még annyira gerinctelenek, hogy tartani merik a markukat, pályázgatnak, holmi pénzt remélnek. Arra hivatkoznak, hogy ilyen-olyan kuratóriumokban eddig szakmai emberek ültek, és most mindent bekebelez a Magyar Művészeti Akadémia, az pedig nagyon egy oldalra húz. Így aztán elapadt, ha nem is a bőségszarú, de legalább az időnként csurran-cseppen elv alapján működő támogatás. Aztán lehet jajveszékelni, megszűnés réméről óbégatni, meg is szűnni. Nem akarják megérteni ezek a szerencsétlenek, ha különcködnek, gondolkodnak, és lázító módon erre akarnak rávenni műveiken, felháborító nyilatkozataikon keresztül másokat is, akkor méltán nem részesülnek az adófizetők forintjaiból.
Kár arra hivatkozni, hogy elvakult országokban, még ha baj is van a költségvetéssel, akkor is az oktatásra, meg a kultúrára tesznek, és még az is lehet, hogy a stadionépítéseket elhanyagolják. Debrecenben például a stadion rendjén felépült, az új színház - pedig beleöltek vagy három milliárdot -, valahogy hosszú-hosszú évek óta nem készül el. A színházban gondolkozni kell, és az ilyesmi rossz vért szülhet. A stadionokban lehet nyájként üvölteni, ez jobban javallott mostanában, amikor úgy tűnik, hogy inkább a nyájemberek nevelése a cél. Ez persze egyáltalán nem kedvez a nagyon is személyiségekre épülő kultúrának.
De ma van A Magyar Kultúra Napja, és azért ünnepeljünk, amíg van mit.
