Ferenc pápát Ruth Durughello, a római zsidó közösség elnöke és Renzo Gattegna, az olasz zsidó közösségek uniójának elnöke és Riccardo Di Segni római főrabbi fogadta. A zsinagógában jelen voltak az izraeli rabbinátus, a Zsidó Világkongresszus és számos európai ország zsidó közösségének képviselői, az olasz kormány tagjai, valamint a római muzulmán közösség imámja is. A Szentatya a várakozásoknak megfelelően bensőséges hangú beszédet mondott. Gondolatainak újszerűsége előremutat a zsidó-keresztény együttműködés további kibontakozását illetően.
„Boldog vagyok, amiért veletek lehetek ebben a nagytemplomban. …Első látogatásom alkalmával ebben a zsinagógában Róma püspökeként szeretném átadni nektek – kiterjesztve minden zsidó közösségre – Róma egyházának és ez egész katolikus egyháznak békét kívánó testvéri üdvözletét - idézte fel Ferenc pápa beszédét a Magyar Kurír, a katolikus hírportál. - Nagyon szívemen viselem a köztünk lévő kapcsolatokat. Már Buenos Airesben szokásom volt elmenni a zsinagógákba és felkeresni az ott egybegyűlt közösségeket, hogy közvetlenül kísérhessem figyelemmel a zsidó ünnepeket és megemlékezéseket. …Az idők folyamán lelki kapcsolat jött létre közöttünk, ami elősegítette a hiteles baráti kapcsolatokat, és közös erőfeszítésre sarkallt minket. A vallásközi párbeszédben alapvető fontosságú, hogy találkozzunk testvérekként és nővérekként Teremtőnk színe előtt és hálát adjunk neki; hogy tiszteljük, becsüljük egymást, és igyekezzünk együttműködni egymással. A zsidó-keresztény párbeszédben egyedülálló és különleges kötelék köt össze minket a kereszténység zsidó gyökereinek köszönhetően: zsidóknak és keresztényeknek tehát egymás testvéreinek kell érezniük magukat, akiket ugyanaz az Isten és közös, gazdag lelki örökség egyesít, melyre támaszkodnunk és a jövőt építenünk kell.”
Az „egyedülálló és különleges kötelék” jelentését a pápa a következőkben foglalta össze: a keresztények önmaguk megértése érdekében nem tehetik meg, hogy ne utaljanak zsidó gyökereikre, az egyház pedig, bár a Krisztusba vetett hiten keresztüli üdvösséget vallja, elismeri az ószövetség visszavonhatatlanságát, és Isten állandó, hűséges szeretetét Izrael iránt.” Ezáltal a katolikus teológia üdvtörténet-felfogása a zsidóság választottságát és a Sínai-hegyi szövetségkötést, valamint a próféták jövendöléseit nemcsak az Újszövetség népére és Jézusra vonatkoztatva, hanem önmagában véve is nagyra értékeli. A szövetségkötés ugyanis mindkét vallás egybehangzó tanítása szerint nem az ember egyéni erőfeszítésein múlik, hanem Isten szuverén döntésén. Hozzá akar hűséges lenni a zsidó és a keresztény hívő. Bűnös félreértésen alapulna az a magatartás, amely úgy tenne bizonyságot a saját hűségéről, hogy a másikét kétségbe vonja. Ez ugyanis ellenkezik Istennek a történelemben különféle módokon megnyilvánuló akaratával.
S itt hangsúlyoznunk kell, hogy a zsidóságot és a kereszténységet nemcsak a múlt, hanem a jövő reménye is összeköti. A zsidóságban él a Messiás-várás gondolata, a kereszténység pedig vallja a Messiás második eljövetelét. M. Buber erről a mindkét részről várt végidőbeli eljövetelről szellemesen jegyzi meg, hogy ő akkor szeretne a Messiás közelében lenni. Ha ugyanis felteszik a kérdést, hogy most vagy itt először, vagy már jártál itt korábban is, akkor ő a fülébe súgná: erre a kérdésre ne válaszolj, mert ezen a Te híveid sokat veszekedtek…
A zsinagógában elmondott pápai beszéd a teológiai kérdéseken túl a zsidóság és a kereszténység közös felelősségére is felhívta a figyelmet. A nagy kihívásokra, amelyekkel a mai világnak szembe kell néznie. Ilyen az ökológia kihívása, a fegyveres konfliktusok és a háborúk, mindaz, ami napjainkban az igazságosság és az élet feltétlen tiszteletét veszélyezteti. Mert a zsidó és keresztény meggyőződés alapján „nem lehet sem az erőszaké, sem a halálé az utolsó szó Isten előtt, aki a szeretet és az élet Istene. Állhatatosan kell kérnünk, hogy segítsen minket a béke, a kiengesztelődés, a megbocsátás és az élet logikáját követni Európában, a Szentföldön, a Közel-Keleten, Afrikában és a világ minden részén”.
Ferenc pápa ennek szellemében szólt a Soá tragédiájáról, s azt hangsúlyozta, hogy „a múltnak leckeként kell szolgálnia a jelen és jövő számára. A Soá arra tanít minket, hogy legnagyobb éberségre van szükségünk, hogy azonnal felléphessünk az emberi méltóság és a béke védelmében.”
A világunkban tapasztalható növekvő antiszemitizmus elleni küzdelem nemcsak a közvetlen fenyegetettségben lévő zsidóság feladata, hanem a keresztény emberé is. Ezért hangsúlyozta a pápa, hogy nemet kell mondanunk a zsidóellenesség minden formájára és el kell ítélnünk minden abból fakadó sértegetést, hátrányos megkülönböztetést és üldözést.
Ferenc pápának a zsinagógában tett látogatásával kapcsolatos híradások felidézték egyik korábbi megnyilatkozását, amely szerint keresztény nem lehet antiszemita. Tudomásul kell vennünk, hogy a pápai kijelentés sajnálatos módon nem tekinthető túlhaladottnak vagy időszerűtlennek. Tagadhatatlan, hogy számtalan örvendetes előrehaladás történt az utóbbi fél évszázadban a keresztény-keresztyény teológia vonatkozásában és a zsidó vallástudomány területén, de ez a közeledési folyamat csak részben, olykor csak igen kevéssé talált utat a hívő emberek felfogásához. Töredelmesen be kell vallanunk, hogy a zsidósággal szemben kialakult előítéletek mindezidáig erősebbnek bizonyultak a keresztény közgondolkodásban, mint a 2-ik vatikáni zsinat ellentéteket feloldani szándékozó üzenete és az azt követő pápák kiengesztelődést és kölcsönös nagyrabecsülést szorgalmazó nyilatkozatai.
Pedig már a múlt század elejétől komoly változás történt a zsidó vallástudomány Jézus-értelmezésében is. A cionizmus kiváló képviselőjének, C. N. Bialiknak Tel-Avivban, 1935-ben megjelent „Debarim Sheb’al Peh” című művének hazafias credójában - amely a zsidó üdvösségtörténetet Ábrahámtól kiindulva tekinti át – Jézus kulcsszerepet kap: a zsidó nemzet nagyságának egyik bizonyító erejű tétele, hogy kiváló képviselőjének, Jézusnak a követői kétezer éven át hirdették a pogányok világában a Messiás eljövetelének a tanítását. Ettől kezdve – írja Pinchas E. Lapide – az egész zsidó irodalomban egyre erőteljesebb lett a Názáreti „hazavezetésének” gondolata. Erre a jelenségre reflektált a neves zsinati teológus, K. Rahner. Ezeket az elgondolkoztató szavakat írta: ma, amikor a zsidók „bátortalan szeretettel kezdik mondogatni: ,azért ő is a miénk volt’, akkor erőre kap a remény, hogy a nem mögött, mellyel Izrael népe Jézus Krisztust elutasítja, kimondatlanul ott lappang egy nagyobb és érvényesebb igen”.
Ha a kölcsönös előítéleteinken és téveszméinken túl tudunk lépni, ha képesek leszünk levetni magunkról a mindig kísértő fanatizmus másokat kirekesztő gőgjét, akkor a zsidóságnak és a kereszténységnek – a vallási különbségek kölcsönös tiszteletben tartása szellemében születő - együttműködése az Isten képére teremtett ember javát fogja szolgálni. Ezzel a minden megpróbáltatás és kísértés ellenére élő reménység fohászával fejeződött be a zsinagógában mondott pápai beszéd: „Kedves nagyobb testvéreink! …Az Úr áldjon és oltalmazzon minket! Ragyogtassa ránk arcát és legyen hozzánk jóságos! Fordítsa felénk arcát és adja meg nekünk a békét. Schálom áléchem!”