Jól tették a szocialisták, hogy egy történelmi pillanatra kiléptek „Őfelsége ellenzékének” dicstelen szerepéből és nem vesznek részt sem az alkotmánybírák „konszenzusos” jelölésének színjátékában, sem az alaptörvény módosítása körüli ál-egyeztetésben.
Simicskó Istvánnak igaza van, amikor azt mondja, az emberek „az ésszerűség, illetve szükségszerűség határain belül a szabadságjogaikat is hajlandóak feladni” biztonságuk érdekében. Annyit tehetünk ehhez hozzá: jóval az ésszerűség határain túl is. Szép példáját láttuk ennek hat esztendeje, amikor a Kádár-rendszer létbiztonságába visszavágyó magyar választópolgárok kitöltöttek egy biankó csekket Orbán Viktornak. A Fidesznek nem volt számon kérhető programja, ellenben a jelenlegi miniszterelnök már első kormányzati ciklusa idején bőven tanúságot tett zsarnoki hajlamairól, s lám, alkotmányozó többséggel ruházta fel az istenadta nép.
Némely társadalompolitikus úgy véli, a biztonság a szabadság alternatívája. És régről ismert politikai recept: amikor a falak befelé dőlnek, kifelé kell dönteni őket! Adott egy ország bűnösen elhanyagolt társadalmi ellátórendszerekkel, melyek alkalmazottai elkeseredettségükben már megosztottságukat is félreteszik, hogy egységes érdekvédelmi szervezetbe tömörüljenek. Létezik egy mohó kormányzati klientúra, melynek meggazdagodását a társadalom többségének kárára biztosítja a kabinet mind leplezetlenebbül. A legitimációs deficit csökkentése érdekében mi sem egyszerűbb, mint ellenséget kreálni a társadalom számára, hogy az ellene vívott harc jegyében akár az alkotmányosságot is félretehessék.
Magyarország a közel-keleti térségből érkező menekülteknek csöppet sem kedvelt úti célja, Orbán Viktor mégis tisztában van azzal, hogy a terrorizmus ördögét a falra festeni számára politikailag rendkívül kifizetődő. Már nem csupán a kormány társadalmi támogatottságának növeléséről van szó, a bűvös kétharmad elvesztése után Orbán a törvényhozási kontroll kikapcsolását szeretné elérni az alkotmánymódosítás révén, hogy továbbra is biztosítsa önmaga számára a teljhatalmat.
A végrehajtó hatalom különleges jogosítványokkal történő felruházása hazánkban gyakorlatilag a magyar alkotmányosság végét jelenti, ami ellen a többségében egyszínű alkotmánybíróság sem jelenthet már védelmet. Hamar rá fogunk ébredni, hogy a szabadság csöppet sem absztrakt fogalom, mint eddig hittük. Amikor hiába várjuk a postást, hiszen kedvenc sajtótermékünket a különleges jogrendre hivatkozva betiltotta a kabinet, amikor azzal a tudattal ülünk le számítógépünk elé, hogy az internetforgalmat ellenőrzi az illetékes hatóság. Amikor a kormány esetleges eszement ötletei ellen még tiltakozni sincs módunk, hiszen a „terrorveszélyre” hivatkozva felfüggeszthetik a gyülekezési jogot is.
Az új jogrendi kategória bevezetésének kezdeményezése egyúttal nyílt beismerése annak, hogy Orbán Viktor közjogi eszközökkel kívánja ellehetetleníteni a parlamenti váltógazdálkodás működését hazánkban. Ne szépítsük: a miniszterelnök nem kormányozni, hanem uralkodni akar. Ebbéli törekvésében számíthat az alkotmánymódosítást helyeslő Jobbik támogatására is. S ehhez kell, érdemes ellenzékiként asszisztálni?
