Nos, aligha vitatható hogy „a magyar egészségügy”, csakúgy, mint „ a magyar labdarúgás”, dicsőnek hazudható múltján és szerencsére, a még mindig létező egyéni teljesítményeken kívül immár semmit sem tud felmutatni. És ennek egyértelműen és kizárólag politikai okai vannak. Az átkosnak kikiáltott Kádár-időkben az ország, és benne a politikusok, sőt maga Kádár sem volt "szabad". Az orvoslás tudományának és a betegellátás szervezésének modellje a szovjet minta volt. Az évtizedek múlásával eltűntek a „bécsi iskola” professzorai, helyükbe pedig nem léptek új iskolák, új nagyságok. Az előrejutás lépcsőfokait a tehetség és a szorgalom helyett, vagy jó esetben: mellett, a párt építette. Elképesztő hozzá nem értés alakult ki a szakma legtöbb vezető testületében és intézményében. A rendszerváltás az egészségügyet - a sorozatos ostoba és haszontalan látszatintézkedéseket leszámítva -, érintetlenül hagyta, vagyis elnézte a folyamatos romlást.
Kétségbe ejtő intézkedések
A 2010. óta kormányzó hatalom még többet tett: nemcsak figyelmen kívül hagyta, hogy immár ismét Európához tartoznánk, hanem gyorsan, kétkedés nélkül és eredeti formájában visszahozta az egykori szovjet modellt is. Államosított, központosított. A sikeres restauráció után már csak a kegyelemdöfés jöhetett, és jött, a dolgozók kimenekülnek a romok alól. „Árvult kastély gondját kóbor kutya őrzi, hívasd a törvénybe, ha tudod, Werbőczy!” (Ady)
A helyzetnél csak a helyzet javítását célzó elképzelések kétségbe ejtőbbek. A kormányfő minden igyekezete abban merül ki, hogy a súlytalanná tett posztra egyre súlytalanabb államtitkárokat nevezzen ki. Olyan "kádereket", akik szó nélkül tűrni képesek a pénzkivonást.
Miközben mindenki kongatja az orvosok és a szakdolgozók elvándorlásának veszélyeit, abban az ellenzéki pártok, a kamarák, a szakszervezetek és a közvélemény egyaránt egyetérteni látszik, hogy a folyamat megállítható lenne jelentős fizetésemeléssel. Az kétségtelen, hogy a jelenlegi bérviszonyok tarthatatlanok, ded a magam részéről nem hiszem, hogy pusztán bérkérdés volna a megoldás kulcsa. Biztosan nem. Az ellátórendszer szovjet-típusú szervezeti felépítése mellett, amelynek meghatározó intézménye a kórház, a közepesnél gyengébb teljesítményéhez is emberfeletti fizikai erőfeszítés kell.
Ennek két oka van: az egyik a létszámhiány. Nem arról van szó, hogy az állások nincsenek betöltve, hanem arról, hogy az 1950-es évek óta lényegében változatlan ápoló és orvos keret teljesen föltöltve sem nagyobb, mint a szükséges létszám negyede! Súlyosbítja a helyzetet, hogy a gyógyító személyzet kénytelen besegíteni az ételosztásba, a takarításba, az ágyazásba, az ágytálhordásba, az adminisztrációba, az ügyintézésbe, a betegszállításba, illetve kísérgetésbe. Sőt, helyenként nemcsak besegíteni, hanem elvégezni is kénytelen ezt a más szakértelmet igénylő feladatsort. Vagyis előbb könnyíteni és specializálni kellene a munkát, ami természetesen azonnali és nagymértékű ellátási színvonal emelkedéssel járna, továbbá megteremtené a pálya vonzerejét és becsületét.
8 óra munka, 8 óra pihenés
Egy másik ok, ami szinte lehetetlenné teszi a jó betegellátás színvonalának biztosítását, az a szovjet rendszerben a „progresszív ellátás” csúcsát jelentő kórházak és egyetemi klinikák szakmák szerinti osztályokra osztott működéséből és a hozzátartozó ügyeleti rendből következik. Ez utóbbi főként az orvosokra igaz, no meg a legfontosabb és legképzettebb asszisztenciára (műtősnők, röntgenesek, anaesthesiológusok, stb.) Az ügyeleti rendszer nemcsak azért rossz, mert még ennél kisebb koncentrációt igénylő munkát sem lehet 24 órán át - pláne azon túl -, folytatni, hanem azért is, mert az esetek többségében az ügyeleti team minőségileg és létszám szerint is kevés. Ezt az állításomat alátámasztják a hétvégi illetve az ünnepnapi halálozási statisztikák.
Az sem mellékes, hogy havi két-háromnál több inspekció biztosan tönkreteszi a magánéletet is. Bizony harcolni kellene a „8 óra munka, 8 óra pihenés” lehetőségéért. Világos, hogy mindehhez pénz kell. Valószínűleg sokkal több, mint amit a költségvetés még a stadionépítések befejezése után is képes lenne átcsoportosítani az egészségügybe.
Az értelmetlen okoskodás tipikus esete az a két évtizede tartó szellemi rágódás, hogy miként lehetne a magántőkét bevonni a szovjet-típusú egészségügybe. Ez a tőkebevonás csak a korrupció még erőteljesebb térhódítását eredményezné. Szerencsésebb országokban a kórház, a rendelő, a labor tulajdonosainak kiléte mellékes, egyedül az a fontos, hogy ki a finanszírozó. És az nem a kórház, hanem a páciensek ellátásának költségeit magánra vállaló "számlafizető". A finanszírozó a szovjet rendszerben a költségvetés, a modern világban pedig egy biztosítóintézet, amely lehet akár a társadalombiztosító is, még akkor is működhetne a rendszer, ha egyedül van a piacon, bár a monopolhelyzet mindig drágít és fennakadásokat okozhat. Az viszont elengedhetetlen, hogy a biztosító - legyen az akár magán, akár társadalmi kézben -, a befolyt járulékokkal illetve díjakkal maga gazdálkodjon. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy bizonyos üzleti szemlélet szerepet kapjon, egyformán vonzó ajánlatot tudjanak tenni mind a pácienseknek, mind a szolgáltatóknak. A társadalombiztosítók döntéshozó testülete általában a befizetőkből alakuló önkormányzat, míg a nem köztulajdonú biztosítók úgy működnek, mint egy piaci részvénytársaság, s a gyakorlatban azok is. A párhuzamos biztosítók – nem mellékesen – egészséges versenyhelyzetet generálnak, amire nagy szükség van, és nincs benne semmi antihumanitás, semmi szolidaritásellenesség. Épp ellenkezőleg.
Mindenki elégedett lehetne
És nagy szükség van a szolgáltató hálózat egységei közötti versenyre is. A központosítás természetesen megöl minden versenyt, azaz minden időszerű fejlesztést, minden valódi beruházást. A központilag vezényelt tervgazdaság csak olyan bornírt ötleteket eredményezhet, mint például a budai szuperkórház őrület, amelynek létesítését semmi nem indokolja, azon a hasra ütésen kívül, amit bölcs vezetőnk szent jobbja mért saját szépen gömbölyödő pocakjára. És az országnak ez elég.
Közben a fejlett világ betegellátó rendszerei az alatt a 25 év alatt - míg mi visszamentünk 40 évet -, teljesen megújultak. A gyógyítás 70 százaléka átkerült a kórházakból a sürgősségi osztályokra és az egynapos sebészetekre, javult az eredményesség és a páciensek elégedettsége egyaránt.
A rendszerváltási kísérlet idején kedvet és tehetséget éreztem a „magyar egészségügy” jobbításához. Keveseket sikerült gondolataim és cselekedeteim mellé állítani. Ha utóbb nem szerencséltettem volna több mint egy évtizedet Nyugat-Európában élni és dolgozni, azt hihettem volna – tévedtem. De nem.