- A Várfok Galéria viszonyítási pont a művészeti piacon. Hogy érzi, a rendszerváltás óta a magángalériák helyzete javult vagy rosszabb lett?
- Bár eltelt 25 év, a nyilvánvaló fejlődés ellenére sajnos még mindig kevés a magángaléria. Pedig sok művész van, akik be szeretnének mutatkozni a szélesebb publikum előtt, és szeretnének egy műkereskedelmi tevékenységet is folytató galériához tartozni.
- Milyen a hazai piaci helyzet?
- Időnként nyílnak új galériák, de némelyik már fél év, mások három-négy év után bezárnak. Nincsen stabil gyűjtőrétegük, és kizárólagosan csak a kortárs műalkotások értékesítéséből nehéz eltartani egy galériát. Persze tudni kell, hogy senki sem születik gyűjtőnek. Az embereket türelmes munkával segíteni kell, hogy megszeressék kortárs műveket, majd kialakuljon bennük a gyűjtés iránti vágy. Ez nagyon nehéz munka. Jelentős befektetést, türelmet, következetességet, és mondhatni, áldozatkészséget igényel az embertől. Tehát ha valaki a galéria alapítást kalandvágyból vagy hirtelen meggazdagodásból akarja csinálni, az inkább bele se fogjon. Az embernek kell, hogy legyen hite, elhivatottsága, és persze az sem baj, ha több lábon áll a galéria. Csak így lehet elkerülni, hogy az esetleges gazdasági kényszer minőség befolyásoló tényező legyen.
- Ön hogyan fogott hozzá?
- Nagyon akartam és nagyon hittem az álmomban. Üzleti szempontból kifejezetten rosszul fogtam bele a megvalósításba. Az addig elért egzisztenciám rekvizitumait pénzre váltottam, és a galériára létrehozására költöttem. Jó időben cselekedtem, merész voltam és szerencsés. A családom is támogatott ezen a kikövezetlen úton, amiért hálás vagyok nekik.
- Mi a legnehezebb feladata egy magángalériának?
- Képviselni a művészeinket, és a galériába csábítani az embereket. Sőt, továbbmegyek: az embereknek váljon természetessé, hogy betérnek egy-egy galériába. Le kell küzdeniük a küszöbfélelmet. Jó és izgalmas kiállításokkal, eligazodást segítő plusz információkkal, valamint érdekes kiegészítő programokkal.
- Vagyis egy galéria ne legyen sznob.
- Egy galériának nem szabad beskatulyáznia magát. Mindnyájunknak az az érdeke, hogy a kortárs művészet jelen legyen a mindennapjainkban. Bármelyik ember szívesen tesz ki otthon egy képet a csupasz falra. Persze, nem mindegy mit. Elmehet egy áruházba, és vehet egy tucatterméket annyi pénzért, amennyiért egy művésztől már egy eredeti szitanyomatot vagy egy kisebb munkát is vásárolhatna. Egy galéria feladata az is, hogy segítse a műkedvelőket a választásban, rámutasson az egyedi és a tucattermék, az érték és az értéktelen közötti különbségre.
- Mik a konkrét módszerek?
- Számtalan módszer közül csak két érdekességet említenék. Itt van például a Galéria 19, a Várfok Galéria szabadtéri tárlata. A nevét az utcában található 19 fáról kapta, amelyek köré favédő kordonokat építettünk, és azokra egy-egy kortárs műalkotásról helyeztünk ki fotókat, magyarázatokkal ellátva. Aztán egy másik példa: anno egy kiszolgált szükséglakást alakítottunk át egy éjjel-nappal látogatható galériává. A Portál Galériának elnevezett apró helyiség nagy üvegkirakatában havonta egy-egy műalkotást helyeztünk el, mely előtt ha egy járókelő megállt, akkor egy mozgásérzékelő vezérelte lámpa világította meg a műalkotást.
- A 2008-as válság a galériák helyzetét is megnehezítette. Hogyan lehet visszacsalogatni a gyűjtőket?
- Ahogy a rendszerváltás idején. Lényegében előlröl kezdünk mindent. Sok energia kell hozzá, új kapcsolatokat kell építeni. Meg kell győzni az embereket, hogy műtárgyat vásárolni nem kidobott pénz. Egy műtárgynak megfelelő kvalitás esetén évről-évre nő az értéke. Továbbá a mi galériánk nagy előnye az elmúlt 25 év, mely alatt nagyszerű művészekkel dolgoztunk és dolgozunk együtt. Mindezt jól bizonyítja, hogy a munkáik jelen vannak nagy állami múzeumok és jelentős magángyűjtők gyűjteményeiben, nem beszélve az életmű-kiállításokról. Például 2008-ban a Ludwig Múzeumban Nádler István kiállítása, 2013-ban a Nemzeti Galériában Rozsda Endre tárlata vagy a jelenlegi El Kazovszkij kiállítás.
- A nagy nevek mellett viszont az új, fiatalabb tehetségek is teret kapnak a Várfok Galériában.
- Egy magára valamit adó galériának feladata, hogy új művészeket fedezzen fel. Például két alkotónk, Győrffy László és Hollós Ádám közvetlenül a főiskola befejezése után került a galériánkhoz. Éppen ezért létrehoztunk Várfok Project Room nevű kiállítóteret, ahol a fiatalabb művészeknek nyújtunk lehetőséget a bemutatkozásra. Ha ott sikeresen szerepelnek, akkor idővel akár a nagyobb galériánkban is bemutatkozhatnak.
- Vannak más, különleges projektjei is a Várfoknak?
- Pont a válság idején keresett meg minket a Corvin Pláza vezetősége, hogy szeretnénk-e az épület első emeletén egy háromszáz négyzetméteres területen kiállításokat rendezni. Mi eleinte csak egy-két hónapos projektben gondolkodtunk, elvégre válság volt, de aztán az Art BLOKK nevű kiállítóterünk két évig működött. Egyedi ötlet volt, színesítette a bevásárló központ életét. A látogatók mégsem egy kiadásra váró üzlethelyiséget láttak, egy lefóliázott üvegportált.
- A Várfok Galériának van külföldi művésze is?
- Igen, a galériához tartozik két osztrák művész, Martin C. Herbst és Sebastian Weissenbacher, valamint francia festőnő, Francoise Gilot, aki tíz évig volt Picasso szerelme és társa. A művészóriás mellett is meg tudta őrizni szuverenitását. Ő a galériánk legismertebb művésze. Még 1999-ben meglátogattam párizsi műtermében Rozsda Endre festőművészt, aki megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e találkozni a művésznővel. A lábamból is kiszállt minden erő. Már az is nagy dolog volt, hogy megismerhettem a szürrealizmus „esperesét”, Rozsda Endrét, nem hogy még Francoise Gilot művésznőt személyesen! A művésznőnek 2001-ben volt a Várfokban az első kiállítása, és azóta is együtt dolgozunk. A jó galériavezetéshez tehát elkél a szerencse is!