Az ünnepek alatt nem illett haragudni. Volt "Mennyből az angyal", szaloncukor és gyertya, aztán koccintás, trombita és Búék. De most már lelkiismeret-furdalás nélkül haragszom. Mentségemre szolgál, hogy magunkra is. Lassan a demokratikus ellenzék tagjaiként ugyanolyan papagájkommandóvá válunk, mint a Fidesz, ha csak a magunk jeremiádáit ismételjük. Nem az "alternatív programot" hiányolom, amit barátaink és kritikusaink számon kérnek rajtunk. Igazuk van, persze, de programból még mindig jóval többet tartunk raktáron, mint alternatív magatartásmintákból. Pedig egy kedveszegett országban már nem kelt izgalmat, ha elmondjuk, majd egyszer mit kellene tenni. Ha egyáltalán figyelnének, joggal kérdeznének vissza: és most, most mit csinálsz értünk? Valaha ismert poén volt a boldog jövőt ecsetelő párttitkárnak szegezett kérdés: jó, jó, azt tudom, hogy mi lesz, de mi lesz addig?
Büszke vagyok rá, hogy az MSZP számos szervezete ételt és karácsonyi csomagot osztott, ruhát és élelmiszert gyűjtött, még a kongresszuson is. Mégsem ez határozza meg imázsunkat, az embereknek nem ez jut elsőre eszébe rólunk, hanem… Nem is tudom, mi. Félek, hogy kevés. Mert a helyi segítő munka nem áll össze egységes, folyamatos mozgalommá, nincs neve, nincs arca, afféle melléktevékenységnek látszik az "igazi politizálás" mellett. Már nem bosszantom magam halálra, hogy az ellenzéki pártok csak egymás rovására bővülnek, és leginkább csak saját térfelükön versenyeznek az első helyezésért. Majd kiforrja magát választás előtt - nyugtatom magam. De az már mégiscsak szégyen, hogy egy közösen szervezett szociális, szegénység elleni mozgalomban sem tudunk egymással és a civilekkel valamilyen "akcióegységet", hálózatot teremteni. Miután a "nemzeti minimum" nevében szerveződő civilek kezdeményezésére ki-ki aláírta az országgyűlési javaslatot, amelyből a Fidesz kifarolt, és az irgalmas szívű kereszténydemokratákkal együtt simán leszavazta, hogy minden gyerek ételhez jusson, megtartottuk a háborgó sajtótájékoztatókat. Ez helyes, de messze van egy felvállalandó "ellenzéki minimumtól". Azt már nem szerveztük meg együtt, hogy a téli szünetben legalább a nagyobb településeken legyen ebéd. Egy bő hétre kibírtuk volna, talán még egymást is.
Nem tévesztem össze a pártok szerepét az Üdvhadseregével vagy a Vöröskeresztével. Ám az egyházaktól is elvárjuk, hogy ne csak prédikáljanak, hanem segítsenek is. Évek óta értetlenkedem, hogy miért a krisnások szervezik a legnagyobb ételosztó akciót, miért nem valamelyik népes hazai felekezet. Ahogy a felebaráti szeretet parancsát annak gyakorlása hitelesíti a legjobban, ugyanígy van ez a baloldali pártokkal is. Tessék - tessünk - a szolidaritás gyakorlati példáit országosan is felmutatni. Ehhez is kell politikai tudás. Az alternatív társadalmi magatartásnak színpadot kell ácsolni hírveréssel, rokonszenves vezetőkkel, ahhoz, hogy mintává válhasson.
Szerencsére decemberben megint megindultak a civilek, maguktól is. Lakások tízezreiben készültek csomagok, sokan sütöttek egy plusz tepsi süteményt, vettek a boltban még egy kiló lisztet vagy cukrot a náluk szegényebbeknek. Köztük azok, akiket nyáron azzal vádoltak: az "idegeneket" bezzeg etetik, de a magyar hajléktalanokkal, cigányokkal, nyomorgókkal nem törődnek. (Kormánytag is volt, aki ilyen módon húzta elő a "cigány-kártyát".) A menekülteket segítő önkéntesek folytatták a szociális munkát. A Keleti pályaudvar aktivistái a régi helyszínen ételt és csomagokat osztottak, a volt "nyugatisok" Szociális Krízis Kommandót alakítottak, a "délisekkel" nem dolgoztam együtt, de tudom, hogy hasonló munkát végeznek. A korábban gyűjtőhelyként működő Kaledónia vendéglő ismét megtelt önkéntesekkel és csomagokkal: egy nagyon szegény határ közeli falu, Gáborján gyerekeit vették pártfogásba, és teljesítették személyre szabottan karácsonyi kívánságaikat.
A civilek megint helyt álltak. A kormány helyett is, amelyik az év végén (miközben megtagadta az idei téli szünet idejére a szegény gyerekek ebédjének biztosítását), "maradványpénzeket" talált a gyermekétkeztetési kasszában, és azt gyorsan elosztotta sportegyesületeknek és egyéb úri passzióira. Amelyik 40 ember fagyhalála után most azt ígéri: február végére juttat tűzifát a didergő családoknak, öregeknek. Február végére! Ha csak annyit csúsznak, mint némely pedagógus bérével, majd tavaszra. Helyettük, akik a háromgyerekeseknek szóló bőkezű lakásvásárlási támogatást is úgy szabályozzák, hogy sokaknak jó legyen, de sokakat méltánytalanul ott hagyjanak a bajban. Kiderült: a közmunka csak a statisztikákban számít munkának. A támogatáshoz 180 napos megelőző munkaviszony kell, de abba nem számít bele a közmunka. "Legalább a sokgyerekes cigók nem kaphatnak" - mondta ki óvatlanul a kormány szándékát egy derék kommentelő.
Azért boldog karácsony volt. Bár az unióban az utolsó előttiek vagyunk a felmérés szerint, amelyben az emberek boldogságérzetére kérdeztek rá. Csoda, hogy a sok BÚÉK-üzenet ellenére haraggal kezdem az évet?
