Noha David Cameron és Orbán Viktor közös csütörtöki sajtótájékoztatóján mindkét miniszterelnök keresztnevén szólította-emlegette a másikat, és versenyt udvariaskodtak egymással, legfeljebb annyi vált világossá, hogy amiben tudvalevően eddig is egyetértettek, abban továbbra is azonos az álláspontjuk; amiben viszont nem, abban ezúttal sem jutottak dűlőre. Vagyis David és Viktor egyaránt szeretne szabadulni az Európai Unió számukra terhes, alapszerződésben rögzített kötöttségeitől; az úgynevezett nemzetállami szuverenitás jegyében nagyobb önállóságot, több mozgásteret akarnak kialkudni Brüsszeltől, de amikor arról van szó, hogy Anglia az első négy évben korlátozná az uniós országokból érkező munkavállalók szociális juttatásait, akkor oda a politikai bajtársiasság.
Hiszen Orbán nem vállalhatja magára, hogy hozzájárul a kint dolgozó magyarok ilyen nyilvánvaló diszkriminációjához - mint ahogy egyetlen kelet-európai ország sem engedhet ebben a kérdésben -, sőt, kivételesen fel kell sorakoznia a nyugati vezetők mellé, akik úgyszintén hallani sem akarnak arról, hogy az egyik alapvető uniós jogelv, a diszkrimináció tilalma csorbát szenvedjen.
Cameron és Orbán budapesti találkozójának tehát nem volt érdemi értelme. Mindketten pontosan tudták, hogy semmivel sem fogják egymást meglepni. Persze, ilyenkor mindig élhetünk a gyanúval, hogy azért a színfalak mögött a tárgyalófelek talán mégis „levajaztak” valamit, de most ez a legkevésbé sem valószínű. Nem kétséges, hogy amikor Orbán egy nappal korábban leült Kaczynskivel egy nem hivatalos eszmecserére, a lengyelek minden bizonnyal megerősítették, hogy ők aztán végképp nem kufárkodhatnak közel nyolcszázezer(!) angliai munkavállalójuk kárára. Így hát a magyar miniszterelnök aligha kecsegtette Cameront azzal, hogy a Visegrádi Négyek nemsokára megfogalmazni szándékozott közös álláspontja különösebb kompromisszumra adhat majd lehetőséget. Ám az angol kormányfő ezt nem is remélte. Hiszen Varsó - noha korábban terjedtek olyan hiób-hírek, miszerint a lengyel kormány, cserébe néhány NATO-támaszpont odatelepítéséért, hajlandó volna némi rugalmasságra - valójában soha nem ígért számottevő engedményeket ebben a kényes kérdésben.
De hát akkor miért jött David Cameron Budapestre, és miért örült a látogatásának annyira Orbán Viktor? Mert kinek-kinek így diktálták a kommunikációs érdekei. A Nyugat- Európában mindinkább elszigetelődő Orbán számára fontos volt, hogy a brit miniszterelnök egyáltalán levizitelt nála, ráadásul kérni jött tőle. Cameron pedig azért indult körútra Európában, mert el kell játszania választóinak, hogy mindent megtesz az Anglia követelte uniós reformok elfogadtatásáért. A miniszterelnök ugyanis csapdába manőverezte magát a legutóbbi parlamenti választás kampányában, amikor az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának előretörésétől való félelmében, kifogandó a szelet az euroszkeptikusok vitorlájából, 2017-re népszavazást ígért Anglia uniós tagságáról. Azóta arról győzködi a közvéleményt, hogy ő maga uniópárti kampányt fog folytatni, mert meggyőződése szerint a szigetország érdeke ezt kívánja – feltéve, ha Brüsszel is hajlandó akceptálni a sajátos brit érdekeket.
Cameron azzal küszködik, miként szerezzen érvényt a „splendid isolation” klasszikus angol tradíciójának; ami aktuális változatban annyit jelent, hogy megtartunk mindent az unió kínálta előnyökből, lényegében a szabadkereskedelem hasznából, viszont elvetjük mindazt, ami korlátozza a politikai önállóságunkat. Amikor Cameron „a nemzeti parlamentek szerepének újragondolásáról” értekezik, igazában arra utal, hogy az alapszerződés módosítása lehetővé tenné egyes országok vagy országcsoportok képviselőházai számára az uniós döntéshozatal vétóját. Ezek után persze több mint cinizmus arról szónokolni, hogy Anglia az erős Európában érdekelt - az ilyen kétkulacsosságot eddig csak Orbán engedte meg magának -, hiszen a Lisszaboni Szerződés efféle megváltoztatása lényegében az unió erózióját készítené elő. És igencsak kétséges, hogy Anglia gazdasági-hatalmi pozíciójának hosszabb távon csakugyan javára válna a kiválás, vagy akár egy olyan legyengült, fragmentált unió, amely végképp nem volna képes megfelelni az évszázad kereskedelmi és politikai kihívásainak. Vagyis éppen azt a szerepet nem tölthetné be, amit az alapítók a fokozatos integrációtól reméltek.
Cameron feltehetően tisztában van ezzel a kockázattal, de most már kényszerpályán fut: ígéretéhez híven előbb-utóbb sort kell kerítenie a referendumra, azonban úgy kell kijönnie belőle, hogy az unió se veszítsen igazán, és az angol szavazók is kapjanak annyit, amennyiért bent tartják az országot a szövetségben. Erről a billenékeny belpolitikai libikókáról persze nagyon könnyű leesni, a brit miniszterelnök mégis abban bízik, hogy a németek, a franciák, a Benelux-államok és a skandinávok megértik kényes helyzetét és segítenek rajta. Hiszen senki nem örülne közülük, ha a gazdag Anglia kívül kerülne. Ezért ebben a körben bizonyára lesz valamilyen egyezség; ami egyébként az eddiginél is jobban kirajzolja majd a "kétsebességes" Európát: elöl a nyugatiak, aztán a különutaskodó keletiek. Mert utóbbiak Cameronnak is csak addig kellenek, amíg segédcsapatokra van szüksége. Amíg alkut nem köt Brüsszellel. Meg valamiképp talán a regionális középhatalomnak számító Lengyelországgal, amelynek végtére sokkal fontosabb a nyugati orientáció, mint a talmi visegrádi együttműködés.
A magyar kormány pedig a kanyarban sem lesz.
