„Illyés Gyulát örökké útban látjuk: amint vízen járó Krisztusként jön felénk a sarjúrendeken, ahogy hunyorogva indul a reggeli fényben fürdő dűlőúton, vagy az elsötétült krumplibokrok közt lépdel, dombokra-hegyekre hág, Dózsa György szekerén rohan, s aztán megtér haza: s az otthon is új állomás, ahol csupa régi és mégis új látomás fogadja. Vándornak szólítja önmagát, aki ha le is ül úton-útfélen, vasúti állomáson, idegen lagzin, csak vándorútján pihen meg egy kevéssé…” (Sárközi György)
Népéért küzdő patrióta
Talán nem véletlen, hogy az alig tizennyolcadik életévét betöltő ifjú már ebben a költeményben is a vándorlás, a vándorút képét vetíti elénk. Igen, ez az örökké „vándorló”, magyar zsellér-származék nyolc évtizeden át – 1902. novemberétől 1983. áprilisáig – „sarjúrendeken”, „dombokra-hegyekre hágva”, szóval, tettel, írással küzdött hazáért, népéért-nemzetéért, földért, igazért – az emberért.
A szó legszorosabb értelmében vett patrióta volt! Patrióta, s nem nacionalista! Patrióta, amelyből ma is igen kevés van. Monostori Imre írja: „Az illyési életmű legszembetűnőbb és – minden bizonnyal – leghatékonyabb összetartó ereje a nemzeti érzés, a patrióta elkötelezettség. A nemzettudat és magyarságtudat, e két fogalom átszövi, de nem egészen fedi egymást, mint állandósult lelki érzület és lelki szükséglet áthatja a teljes életművet. A verseket, az esszéket, a drámákat, a regényeket, a szociográfiákat, a naplókat, a publicisztikákat, a levelezést, és persze Illyés közéleti szerepléseit, szerepvállalásait, közéleti harcait.”
Illyés ekképp vallott: „Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért. Bármikor és bárhol… A nacionalista jogot sért (más népekét, önző előnyért); a patrióta jogot véd (voltaképp nem is a maga népéét, hanem az Emberét, az Emberiségét).” (Szakvizsgán – nacionalizmusból, 1970.)
A Nyugat második nemzedékének egyik legjelesebb tagja Felső-rácegrespusztán, cselédek közt nevelkedett, de papi és tanítói felmenői rendkívüli tudásvágyra ösztönözték, s a kis család minden áldozatot meg is hozott érte. Előbb a pusztai iskola, aztán a dombóvári, a bonyhádi, majd a fővárosi, Munkácsy utcai gimnázium, valamint az Izabella utcai felsőkereskedelmi iskola jelentették számára az okulás fellegvárait. Utóbbiban kezdték komolyan foglalkoztatni a múlt értékeinek, történelmének, irodalmának kérdései; itt kapcsolódott be a diákönképzőkörbe, de nem csak oda; közel került különféle baloldali-ifjúsági közösségekhez, és eljárt a Galilei Körbe is. Nagy hatással volt rá történelemtanára, a nagy műveltségű szociáldemokrata pedagógus, Varjas (Weisz) Sándor, aki előbb az Őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság idején játszott befolyásos szerepet. Meg is lett érte a „jutalma”: a bukást követő börtön. Illyés azok között volt, akik a Horthy-rendszer által letartóztatottak családtagjainak segélyezésében és mentésében – így volt tanára kiszabadítása ügyében is - segédkeztek. A történetet majd Beatrice apródjai címet viselő emlékiratában beszéli el.
Az érettségit követően , 1921 őszén még beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem magyar–francia szakára, azonban baloldalisága miatt, illetve a meghurcolástól tartva külföldre menekült.
Menekülés "Európába"
Előbb Bécsbe, Berlinbe, Luxemburgba, majd Párizsba. Odakint szinte ágyról-ágyra vándorolt, s minden betevő falatjáért meg kellett szenvednie. A sokszor nehéz fizikai munka mellett olykor még a depresszióval is küzdenie kellett, azonban szépre és nemesre termett lelke felülkerekedett, minden bizonytalanság ellenére sem tette le a tollat. Szinte Párizsban mélyült el benne igazán magyarságtudata, sőt, felelősségtudata! „Az íróság ott kezdődik, mikor az ember felelősséget érez egy alany és egy állítmány összefűzésekor is; mert az is becsületvizsga; állítás, amiért helyt kell állni...”
Kapcsolatot keresett és talált emigráns magyarok köreivel, feladatokat vállalt kulturális életükben, szavalóversenyeket, színielőadásokat rendezett, s mivel anyanyelvi szinten sajátította el a franciát, órákat adott kiérkező honfitársainak. Egy darabig még a tanulást is folytatta a Sorbonne hallgatójaként, verseit pedig a külföldi, magyarul megjelenő újságok közölték. A Szajna-parti városban a korszak minden jelentős művészeti áramlatát magába szívta, meghatározó művész-barátságokra tett szert, megismerkedett a modern francia irodalom számos alakjával, többek között a kitűnő francia poétával, a későbbi francia antifasiszta ellenállás egyik jeles tagjával, Paul Éluard-al.
Miután tudomására jutott az amnesztia, 1926-ban hazatért Magyarországra. Előbb a hazai avantgárd legnagyobb mesterének, Kassák Lajosnak a köréhez csatlakozott, majd hamarosan Babits Mihály is barátságába fogadta, s a Nyugat is közölni kezdte műveit. Ekkortájt már egy újfajta mozgalom is bontogatta szárnyait: a népi íróké, akiket a fennálló rendszerrel szembeni kritikus szemlélet, az országot súlyos veszéllyel fenyegető, lopakodó náci-fasizmus, a magyarság sorskérdései, s főként a földmunkából tengődő széles néprétegek nyomora iránt érzett felelősség késztetett közös gondolkodásra.
Illyést – mint vidéki, pusztai származékot – is megragadták ezek a gondolatok; elhatározta, hogy ő is feltárja és leírja a hétköznapi, falusi, tanyai, vagy pusztai emberek fáradtságos életkörülményeit, szokásait, gazdasági és műveltségi helyzetét. Így született meg a Puszták népe, a pusztai cselédségnek a jobbágyokénál is rosszabb helyzetét bemutató illyési szociográfia. Kodolányi János írja erről 1936 nyarán a Válaszban: „Illyés kiállt a népért, melyből vétetett, s kiállása nem csak együttérzés, de egyben kegyetlen ökölcsapás és felelősségrevonás is. Ez a könyv nem azoknak készült, akikről szól… Ez a könyv… ha mégoly nagy lépést tesz is a szociális felelősség vállalásában, egy vékony, szívós és kíméletlen felsőbb osztály számára íródott… Akik uralmon vannak, még hisznek magukban és uralmukban, még találnak mentséget, még nem jutottak el a teljes nihil, a pánik és reménytelenség állapotába. Vannak még jelszavak, amelyek a lelkekben gyökereznek, vannak elvek és eszmék, amelyekben meg lehet kapaszkodni a süllyedésben is, vannak tradíciók és gondolatrendszerek, amelyek mindent igazolnak, és elhitető erejük is van. A magyar írónak tehát ezeket az erőket és rétegeket kell megdolgoznia. Hogy elérkezzék a pillanat, amikor a jelszavakban nemcsak azok nem hisznek többé, akik kimondják, hanem azok sem, akik hallják. El kell érkeznie a termékenyítő pániknak és megdöbbenésnek…”
Petőfi a példakép
Az irodalmi népiesség legnagyobb alakját, Petőfit tartotta és ajánlotta követendő példaképnek. Az ő szellemében összegezte ekkortájt a haza fogalmát: „A haza a szabadságjogokat biztosító keret, melyben mindenkinek egyformán helye és szerepe van… A haza nem bástyafal minden ellen, ami idegen; kapu még tágabb közösségek felé… Magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga...” Aláírója volt a halálbüntetés eltörléséért indított mozgalom József Attila által megfogalmazott röpiratainak, ott volt 1936 őszén a Márciusi Front alapításánál, s szintén aláírója annak a kiáltványnak, amely 1937. március 15-én az ország demokratikus átalakítását, az alapvető emberi és demokratikus jogok biztosítását követelte. Többször perbe fogták, többször igencsak megnehezítette a hatalom a megélhetését, de nem hátrált: büszkén vállalta a Nyugat, majd a Magyar Csillag szerkesztését, bátran kiállt a pódiumokra, tevékeny tagja lett a hazai náciellenes csoportosulásoknak, egyik aktív szervezője az 1848/49 emlékeinek összegyűjtésére, a ’48-as szellem ápolására, és ezzel együtt a magyar függetlenség, a magyar szabadság eszméiért való harc céljából életre hívott Magyar Történelmi Emlékbizottságnak. Később fő szorgalmazója a „Petőfi-jelvényes”, 1942. március idusi háborúellenes béke-tüntetésnek a pesti Petőfi-szobornál. Antifasiszta nézeteiért bujkálni kényszerült; a világégés utolsó szakaszáról, a pokoli napokról 1945. első hónapjaiban vezetett naplója tanúskodik, amelyet bő egy esztendeje adtak közre a jogutódok "Ostromnapló, 1945" címmel.
Illyés a hetven évvel ezelőtti demokratikus átalakulás tevékeny résztvevője, az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, majd a Nemzeti Parasztpárt országgyűlési képviselője lett. De csak rövid ideig. Csakhamar rájött: hamisak a „próféták”, tévesztett az út, nem asszisztál, kivonul. Ugyanakkor – Pálfy G. István egy 1982-es, róla szóló cikkének szavaival élve – „politikus költő” maradt, „aki az írói illetékességet kiterjesztette a társadalom egészére. Ezért lehet politikai hatása is… Mondjuk ki a Németh László-i szót: nemzetragasztó, - éltető ember. Nemzeti költő, aki ennek a sokszor avultnak hirdetett költői tartásnak az erejét átsugározhatja a huszonegyedik századba is. A huszonegyedikbe, amelyben – Csokonai féltő reményével mondva -: a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem”.
Ott van ez az „éltető ember” A reformáció genfi emlékműve előtt-ben, az Egy mondat a zsarnokságról-ban, a Fáklyalángban, a Dózsa Györgyben, és a sok-sok többiben is. Haláláig harcolt a nemzeti-történelmi önvizsgálatért, a nemzeti önbecsülés helyreállításáért, a kultúra és a népművészet megbecsüléséért, hogy mindezek egészséges megtartásával, éltetésével biztosan léphessünk a jövendőbe.
Haza-becsülő sorai ma is emlékeztetőek: „A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a szűkebb pátriára lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újraéli visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett.”
